2009. december 25., péntek

2009. december 2., szerda

Béka Béni bárja

Ritkán frissül ez a blog, pedig rengeteg minden történik. Az idővel nagyon hadilábon állok, de azért szeretném időnként megörökíteni az eseményeket, még ha rövidke formában is:

Egy-két évhez viszonyítva is hihetetlen módon felgyorsult az élet(ünk). A két nagyobb iskolában, a két Kicsi oviban van ebéd előttig, ami azt jelenti, hogy van 3 órám a főzésre, a ház rendben tartására és szezon időben a kertre valamint a munkámra.

Nem vagyok zsonglőr, hiszen ha osztunk-szorzunk, láthatjuk, hogy az első két tevékenység nagyjából ki is tölti ez a délelőttöt, vagyis a többire máshonnan kell időt nyernem. Az eredménye ennek pedig a folytonos sietés. Na, de most nem rólam, hanem a gyerekekről szeretnék írni:

Az iskola, ahova jár a nagylányom és a fiam, hagyományos szemléletű, kiegészítve művészeti oktatással. Felícia zongorázik, Ricsi pedig hegedülni kezdett tanulni.
Felícia ebben a hónapban többször is fellép hangversenyeken. Ő egyébként sokat változott az utóbbi hónapokban, jelentkezett verses mesemondó versenyre is, ahol olyannyira sikerült felülemelkednie a bátortalanságán, hogy első lett. Egy elég hosszú verses mesét mondott: Béka Béni bárja





Örülök a sikerének, mert nem az a zsebre vágott kezű, laza stílusú, akinek nem jelent gondot megszólalni, hanem pontos, precíz, érzékeny. Ez pedig nem mindig erény manapság.
Elkezdett egy saját blogot is, bár nincs sok ideje rá. Nagyon sok dolgot szeret csinálni, én úgy érzem ez túl sok, lebeszélni viszont nem lehet. Olvasni továbbra is nagyon szeret, most éppen az Akli Miklóst olvassa (nekem egyik kedvenc könyvem volt).

2009. október 16., péntek

Alföldi szüret

Még a hó elején sikerült leszüretelni a tőkéken ottragadt fürtöket. A java a nyár során elfogyott közvetlen fogyasztással, de maradt rajta valamennyi, aminek mennyiségét kicsit alábecsültünk, mert körülbelül 30 üveg szőlőlé készült végül belőle.




A szedés nem éppen autentikus módon zajlott, lévén se puttonyunk, de még szőlőhegyünk sem. Ez csak amolyan alföldi szőlőszüret vödrökkel.




A leszedett fürtök a présbe kerültek, majd a levet rövid forralás után üvegekbe töltöttem. Ennek menete vagyis a tavalyi beszámoló olvasható: itt.



A termés magas cukortartalmát bizonyítják a préseléskor szédelegve keringő darazsak.



A gyerekek meg poharat tartva a kifolyó alá, azon frissiben ihatták az édes nedűt...

2009. szeptember 18., péntek

Iskolai tízórai ötletek

Több változással kezdődött a mostani tanév, érdekes módon ahol nehézségre számítottam ott nem jött be, amit viszont egyszerűbbnek véltem, arra több energiát kell fektetnem, mint gondoltam.

A két Kicsi ¼ 12-ig van az oviban, a Nagyok meg óraszám-függően. A Fiamnak elsős lévén 4 órája van, a Nagylánynak viszont leginkább 5.
Így fél 12-kor biztosan összeszedem legalább a 3 kisebbet.

A Művészeti Iskola órái és a többi más foglalkozás délután vannak, ezekre ebéd után megyünk vissza. Az edzések is inkább késő délután vannak.

Az étkezésük úgy alakul, hogy a tízórait eszik az iskolában, amit kis zsákban visznek. Zsinórral összehúzható és nagyon egyszerűen elkészíthető.




Az italt kis flakonban viszik, még egyelőre műanyagban, de szeretnék valami fém alkalmatosságot venni (olyat, ami nem hatalmas méretű, azzal nem sokra megyünk), mert a műanyagról sok rosszat olvastam, főleg ha melegen tárolódik benne a folyadék.

Tízóraira vagy házi péksüteményt vagy szendvicset visznek. Két éve a Nagylányom rendszeresen gyümölcssalátát vitt kis dobozkában, amit mini favillával evett meg.
Idén még csak almát csomagoltam eddig.

Folyadéknak citromos gyümölcstea, kókuszkaramell, karobital vagy malátakávé kerül az üvegbe. Mindenki mást szeret, úgyhogy ha nem teát csomagolok, akkor mindhárom másik elkészül…

Péksütemények közül eddig karobos csiga, szilvalekváros bukta, briós (madárka) és áfonyás-szezámos kalács készült.

A szendvicset megkenem lencsepástétommal, margarinnal (tudom, hogy nem a legjobb választás vagyis nem jó választás, de a vaj kilőve, a pálmazsír meg túl „zsíros” állagú), erre jön valami zöldség: cukkinikarika, paprika, illetve egyéb: tofu (reszelve vagy szeletben) vagy növényi sajt (ezt a 4 gyerek közül csak egy szereti, amit megértek, mert számomra is borzalmas az íze).
A Nagylányom pedig időnként sima sajtot visz (ő eheti).

Paradicsom nem kerül bele, mert szétáztatja a szendvicset, harapni meg kockázatos lenne…

A csíráztatást tavasszal elhagytam, de lassan nekifogok ismét. Nyáron nem szoktam, hiszen rengeteg friss zöldség van, amit közvetlenül a kertből tudok szedni.

Az eltelt 3 hét nagyon zsúfolt volt, egyrészt rengeteg kezdeti elintézendő dolog volt, másrészt a szokásos dolgokat sem vállalta át tőlem senki :) így nem értem rá még mindent rendesen kialakítani…
(A lakás egy része is elég kaotikus.)

Akinek van ötlete tízórai-ügyben, örömmel olvasnám, köszönöm előre is.

Felrakom a gasztro-blogomba is ezt a bejegyzést, ahova jól esik, oda írjatok…

2009. szeptember 1., kedd

Sulikezdés

Az elsős:



A negyedikes:



A Kicsikből meg az egyik beteg (40 fokos láz), pedig már két éve nem voltak betegek. Úgyhogy az ovit csak hétfőn kezdjük....


2009. augusztus 19., szerda

Nyárvég

Most sóhajtozhatnék (sóhajtozok!), hogy de gyorsan elröpült a nyár, s vele a kevésbé szoros napirend. Hideg zuhanyként ért, hogy nem egészen két hét múlva kissé felbolydul az életünk.
Nagylányom negyedikes lesz, a Fiam elsős, a két Kicsi meg délelőttre oviba megy…



Ebéd előtt hozom haza őket, vagyis nagyjából negyed 12-ig lesznek csak oda, a két nagyobbnak, ha 4 órája lesz akkor egy körben haza tudom hozni mindegyiküket, ha nem, akkor délben is két kör.
A Kicsik ovizása szerintem nem lesz egyszerű, valami belső megérzés ezt súgja.

A legsürgősebb még erre a röpke két hétre, hogy be kell szerezni az iskolai tanszerek maradék részét, a könyvek meg még eztán kerülnek kiosztásra, illetve el kell intézni még néhány „egészségügyi” dolgot.

A ház sincs túl elegáns állapotban, a nyárvégi nagytakarításhoz kell nekiveselkednem (ablakpucolás, függönymosás+vasalás) illetve a kertnek… ha 5-6 naponta nem tartom karban, akkor nagyon elszemtelenedik és mostanság volt, hogy ez a gyakoriság nem jött össze.

Valahogy idén nagyon felgyorsult minden. Igaz egy szavam sem lehet, mert jutott számomra is program szépen, de valahogy úgy érzem, hogy „normál” esetben a napok nagy százalékát olyasmi tölti ki, ami kötelező jellegű, de nem bír akkora tartalommal, ami várható attól az időtől, amit ráfordítunk... Évközben van egy csomó felesleges kör és történés, ami inkább csak fáraszt, mint épít. Nem sok hatékonysága van.

Nagyon sokszor van olyan, hogy két-három órás megbeszélés, melynek lényegi tartalma 10 percben elmondható lenne, a fennmaradó időt pedig hasznosítani lehetne. Másra.

Én még a ritkán találkozott barátokkal is 2 órában szinte mindent meg tudok beszélni. De valahogy úgy érzem, hogy az emberek többsége mintha illetlenségnek tartaná, ha valaki csak 10 perces cseverészést folytat, holott rengeteg dologra éppen az ilyen tartalmatlan időhúzás miatt nem kerülhet sor.

Szeretném ezeket az eddigieknél még jobban redukálni, de azért ügyelve arra, hogy ez ne negatívan csapódjon le a másik félnél.

2009. július 17., péntek

Kerti strand

Most, hogy berobbant a kánikula és kikerült a kertbe a medence, nagy fürdőzések folynak az udvaron.
Tavasztól egyébként is a teraszon-udvaron élünk egészen őszig. Ilyenkor készítem a lángost, a főtt kukoricát, a házi fagyit, de délelőtt csak egy tál friss gyümölcs jár, hogy az ebéd is elfogyjon majd.



Szomorú, hogy a káros sugárzás és a globális felmelegedés miatt egyre hosszabb az az időszak, amikor nem tanácsos kinn tartózkodni a napon. Emlékszem régebben 11-13 h-ig volt ez az időszak, mára már fél 11-15 h-ra terjedt ki.

Nagyobb, árnyat adó fa sajnos nem sok van az udvarunkban, kertünkben, ezért napernyővel oldjuk meg a hűsöt.




Ahogy tavasszal lekerülnek a terasz ablakai, amit lehet, azt szeretem a levegőn végezni, például kitelepítem a teraszra a vasalódeszkát is, habár inkább csak este állok neki a vasalásnak.

Még a befőzésre szeretnék kitalálni valami megoldást, mert elég szűkös konyhánk van, nagyjából akkora, mint egy lakótelepi lakásé. A befőzés meg ugye jár egy kis felfordulással, például férjenek el az elmosott üvegek az asztalon, a beletöltés után a koszos edényeket lehessen hova tenni, a kifröccsenő lekvárra ne kelljen annyira ügyelni stb.

No meg, ha a családból valaki befőzés közben éhen akar halni (ilyenkor érdekes módon mindenkinek tetemesen megnő az étvágya, én meg éberen vigyázom a kenyérmozsákat, mert ha belepottyan valamibe, attól az egész befőzés meghiúsulhat) akkor be tudjon jutni a konyhába, ahol egyszerre két ember egyidőben nem tud elférni, mozogni, vagy csak nagy toleranciával és türelemmel.

A férjemet azzal szoktam az őrületbe kergetni, hogy vegyünk/csináljunk egy udvari tűzhelyt, csak ahhoz kémény kellene.

Van közületek valakinek ilyesmije?

2009. június 20., szombat

Szülinaptól az iskolai büféig

Már írtam, hogy szülinapot ünnepeltünk. Az iskolánkban szokás, hogy név- és születésnapok alkalmával visznek be valamit, megkínálni az osztálytársakat.

Az előző évek során is így történt, készítettem valamilyen reform édességet. A legtöbb gyerek általában egy zacskó cukrot vagy bolti kekszet visz. Múltkor, a névnapjára (május 20.) ribizlis korongokat sütöttem, egy részét viszont hazahozta, mondván volt olyan gyerek, aki nem kért belőle…

Nem tudtam eldönteni, hogy azért-e, mert előtte már jóllaktak valamivel azok a gyerekek, vagy azért, mert ránézésre nem vonzódtak megkóstolni. Azt tudom, hogy sajnos inkább a cukormázas, cukorkás édességek a menők.
Most ezért is inkább olyasmit vittünk (kókusztekercs), ami ízében inkább a hagyományos édességeket idézi.

Nehéz dolog, mert ahogy tapasztalom, a többség számára még mindig (vagy ne legyek optimista, hogy ez valaha is változik?) a ma divatos, cukormázas, cukorkás édességek, dobozos fagyi, fornetti termékek, bolti kekszek, chipszek, kóla stb. a menők.

Az iskolai büfé kínálata is erről tanúskodik. Mikor megnyílt, még lehetett almát kapni, ma a kereslet hiányában már nem. Mi ugyan nem gyarapítjuk a büfé bevételét, de talán kétszer előfordult, hogy a lányom is ott vett valamit, mert elfelejtettük a tízórait.

Nem tudom, hogy máshol az országban mi kapható az iskolai büfében? Gondolom a kínálat szinte mindig a keresletet tükrözi, azaz amire nincs igény, azt nem árusítják. Egy idő után biztosan nem. Ehhez át kellene állítani az emberek gondolkodásmódját, szokásait, táplálkozását. Persze ezzel nem mondok semmi újat.


Fotó: stock

Én szerencsére meg tudom oldani, hogy itthonról visz(nek) tízórait, ebédre pedig már itthon vannak, de mit csináljon az a szülő, aki nem tudja ezt megoldani?

Anyagilag sem bírnánk megfizetni azt a jelentős árkülönbséget, ami a boltban és az ott vásárolható termékek ára között van. Főleg ha majd egyszer mind a 4 gyerek iskolás lesz.
Mondjuk az egy dolog, megfizetni a szolgáltatást, nem is ez a leginkább szemet szúró számomra, hanem az, hogyha már ehhez folyamodik valaki és vásárol, akkor legalább legyen normális választék.

De hát amint az előbb megjegyeztem, a kínálat kereslet függő, tehát miért is árusítanának sárgarépa hasábokat vagy korpás zsemlét, ha nem veszi meg senki?
Van ehelyett halálfejes rágó, ami kékre színezi a nyelvet. Ez utóbbi a fiúk körében dívik. Sejtésem szerint jó eséllyel kell harcokat vívnom majd ezzel, mert ősztől a fiam iskolás lesz…

2009. június 11., csütörtök

A kincset érő rozsszem

Írisz a Vajaspánkó blogon közzétette, hogy megjelent az a két mesekönyv, amivel kapcsolatosan meghirdetett pályázatra, annak idején Felícia is küldött be mesét.

A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium pályázata az idei Biológiai Sokféleség Világnapja alkalmából született, amelyre olyan mesék beküldését várták, amik mezőgazdasági haszonnövényekről, illetve azok terméséről, magjáról szólnak.




Felícia meséje nem került be a könyvbe, de Írisz javasolta, hogy tegyem fel ide, a blogba.

A történet, fogalmazás teljes egészében Felíciát illeti, én csupán kicsi helyesírási segédlettel szolgáltam...


A kincset érő rozsszem

Hol volt, hol nem volt, volt azért valahol, az erdő mellett egy kis házikó. Abban a házikóban élt egy szegény kisfiú és az anyukája. A kisfiú minden nap segített anyukájának. Hozott faágakat, gyümölcsöket, de legfőképpen a kertben segített.

Azám, de milyen kert volt az! Csupa gyümölcs, fa, virág, meg még sok más is volt ott. Egyáltalán nem bánták, hogy szegények, s nem gazdagok, hogy nincs vagyonuk. Ha valahol találkoztak gazdag emberekkel, akik megkérdezték tőlük, hogy:

-Nem bánod hogy nem a faluban laksz?

Arra mindig azt felelték:

-Nekem itt a mezőn jó lakni, nem szeretnék máshol élni.

Így telt-múlt az idő…

De egyszer mi történt! A kisfiú anyukája megbetegedett. Gyógyíthatatlan betegsége lett. Erre a kisfiú azt mondta:

- Elmegyek én megkeresni azt a gyógyszert, ami orvosolja a betegséget. Még ha a világ végén van is, elhozom!

Erre az anyukája azt felelte:

-Ne menj el, fiam! Nem szeretném, ha nem térnél vissza hozzám.

Erre a kisfiú azt felelte:

-Elmegyek, s elhozom, tudok magamra vigyázni. Nem lesz semmi baj, nyugodj meg.

A tarisznyájába beletett hamuban sült pogácsát, kenyeret, gyertyát és két kulacsban vizet. Kalapot tett a fejére, a jobb kezébe botot fogott, megpuszilta anyukáját és elindult.

Ment, ment mendegélt, már legalább 2 napja úton volt, de nem talált egyebet, mint füvet, virágot, fákat. Egyszerre beesteledett, lefeküdt a fűbe és elővette a gyertyát a tarisznyájából. Így ment ez minden este. A gyertya fényében pedig azon gondolkozott, hogy anyukájának minél hamarabb megtalálja a gyógyító növényt. De vajon hogyan fog hazajutni? Ezen elég lesz majd akkor gondolkozni, ha arra kerül a sor.

Minden reggel felkelt, megmosta az arcát a közeli tó vizében, de egyik reggel nem talált vizet, a kulacsa is kiürült és ennivalója sem volt már.

Étlen-szomjan bandukolt, míg egy erdőbe nem ért. Ez más erdő volt, nem olyan, mint a rendes. Sűrű volt, félelmetes és nem csicsergett benne madár. Elhagyatottnak tűnt, sehol egy lélek.

Nézett erre, nézett arra, de nem volt más út, az erdőn kellett keresztül mennie. Először nagyon félelmetesnek tűnt, nem látott semmit sem, de aztán a szeme megszokta a sötétséget. Bandukolt-bandukolt, majd ráesteledett, de oly koromsötét volt, hogy meg kellett gyújtania a gyertyát.

Mikor lefeküdt volna, egyszer csak farkas vonyítást hallott. Egy falka farkas jött vele szemben, vicsorogtak. Előrejött a falka vezére és megszólalt:

-Mit akarsz te erre, ahol ember sem jár, a farkasok erdőjében?

Erre a fiú, aki az út során már nőtt valamicskét, ezt válaszolta:

-Megyek anyukámnak megkeresni azt a gyógyszert, ami segít neki meggyógyulni.

A falka vezére erre ezt mondta:

-Látom, tiszta a szíved, ezért nem eszünk meg, hanem tovább engedünk. Nemsokára találsz egy kis mezőt, onnantól kezdve következik egy másik erdő, ahol tündérek laknak.

A fiú megköszönte a tanácsot és elaludt. A farkasok pedig visszamentek alvóhelyükre és a falkavezér elmondta minden farkasnak, hogy ezt a fiút nem szabad bántani, mert aki egy kicsit is bántani merészeli, annak vele gyűlik meg a baja. Féltek is a farkasok, mert a falka vezére nagyon erős volt.

A fiú, mikor felkelt, úgy érezte, mintha új erő lenne benne.

Nagyon elcsodálkozott azon, mikor a tarisznyájában frissen sült pogácsát, kenyeret és kulacsában friss forrásvizet talált. Gondolta, biztosan a farkasok segítettek neki valami módon. És ez így is volt.

Elindult, és ahogy haladt, az erdő nem is tűnt olyan sötétnek. Kiért arra a kis darab mezőre, és meglátta a tündérek erdejét. Elkezdett menni-menni, mígnem az erdőben találkozott egy tündérrel, aki a kapu előtt volt. Megszólította a fiút.

-Merre jársz, mit keresel?

-Az anyukámnak szeretnék megkeresni egy olyan szert, amitől meggyógyul.

-Én tudom, hogy merre találod, de majd megmondja a Tündérkirálynő. Előbb meg kell néznem, hogy tiszta szíved van-e, mert csak akkor engedhetlek be a Tündérek Erdejébe, én vagyok a kapu őrzője.

Megtapogatta a fiú szíve környékét és mondta:

-Látom, tiszta a szíved, s ezért beengedlek.

Ki is nyitotta a szép kaput.

A fiú odabent nagyon elcsodálkozott. Mindenhol szép tündérek, fába épített házakkal. Fel sem bírom sorolni a sok érdekességet.

Egy tündér odalibbent hozzá, kézen fogta és ezt mondta:

-A királynőt keresed? Gyere, elvezetlek hozzá.

A Tündérkirálynő a világon létező összes tündérnél szebb volt. De az volt még csak az igazi, amikor a szép csengő hangján megszólalt.

-Mit keresel itt te fiú, ahol még egyetlen halandó ember sem járt rajtad és még valakin kívül?

-Meg szeretném keresni azt a szert, amivel anyukám betegségét meggyógyíthatom.

-Én tudom merre van, de nem mondhatom meg. Neked kell megtalálnod. Csak annyit árulhatok el, hogy Kelet felé találod. Biztosan fáradt vagy, pihenj le egy kicsit. A szolgálók majd megmutatják, hol van az ágyad.

Telt-múlt az idő, a fiú már legalább egy hónapja is ott volt, mikor eszébe indult, hogy miért is indult el otthonról. A szolgálók minden áldott nap reggelit készítettek neki, és olyan jól érezte magát, hogy megfeledkezett édesanyjáról meg a gyógyító növényről.

Csak akkor jutott eszébe, mikor megnézte a tarisznyáját és megtalálta benne édesanyja képét, amit hazulról hozott, hogy minden nap lássa őt.

Felkiáltott:

-Hiszen már jó ideje itt vagyok, anyukám pedig már nagyon várhat!

A Tündérkirálynő elé ment és megkérdezte:

-Sajnálom, de el kell hagynom e helyet, hogy folytassam utamat és megtaláljam a gyógyító növényt.

A Tündérkirálynő erre ezt mondta:

-Azért készítettek minden reggel neked reggelit és fektettek le puha ágyba, mert azt akartuk, hogy magadtól tartsd eszedben a küldetésedet. Ha elfelejted, akkor anyukád meg fog halni. Azért nem figyelmeztettünk erre, hogy te magad tartsd eszedben. A másik földi halandó, aki itt járt minálunk, ő azért a szerért jött, amitől ő és a családja örökké élhet. De aztán végleg elfeledte és addig volt itt, míg az anyukája meg nem halt. És aztán ő is megbetegedett és meghalt.

Akkor megfogadtuk, hogy többé földi halandót nem engedünk be. De mikor megláttunk téged, gondoltuk, hogy neked tiszta a szíved és nem fogod elfelejteni miért jöttél és nem csak a finom falatokon jár majd az eszed.

Berakunk neked elemózsiaként egy erőt adó kenyeret, meg tündéritalt és friss forrásvizet.

Csak előre mondom, hogy a tündérital az nem szolgál semmilyen varázslattal, csak gyümölcsös ital, ami a tündérek kedvence. Berakunk neked egy új kalapot is, mert a régi már elszakadt.

Nemsokára próbák elé kell állnod, amiket jól kell teljesítened, hogy tovább mehess.

A fiú elköszönt a tündérektől és elindult. Mondták neki, hogyha megtalálta a szert és hazafelé indul, látogassa meg őket. A fiú elindult Kelet felé. Mígnem egyszer csak egy szép mezőre ért, ahol fák voltak. A legnagyobb fánál úgy érezte, mintha a Tündérkirálynő üzenne neki, hogy ez itt az első próba.

A fánál szép roskadozó almákat, körtéket látott és egy kincses ládát, amiben arany volt. A fiú nem győzött csodálkozni. már nyúlt volna a kincses ládáért, amikor meglátott a porban egy rozsszemet.

Hirtelen megsajnálta: minek kell nekem a sok kincs? Gondolta a rozsszemet elülteti otthon, az kinő és lesz termése. Betette a zsebébe és továbbment. Hirtelen a rozsszem bizseregni kezdett a zsebében. Kivette, de nem mozgott, semmi különös dolgot nem művelt. Visszatette, akkor megint kezdődött. A rozsszem mintha megszólalt volna:

-Ne ültess el engem, én nem ehető rozs vagyok. Így ment ez háromszor, mikor kivette, akkor csendes volt, mint egy hagyományos rozsszem. A fiú azt hitte, álmodik vagy képzelődik.

Egyszer úgy érezte, mintha ez lenne a második próba. Odaért egy nagy szakadékhoz, hallott valami kis zümmögést. Aztán erősebben hallott hangokat, valaki segítségért kiáltott.

-Segítség, húzzon ki innen valaki!

A fiú mikor lenézett, nem látott senkit a szakadékban. Gondolta leereszkedik és megnézi.

Le is ereszkedett, nagy sokára leért a szakadék aljára. Ott talált egy fűszálat magostul, kitépve. A fiú már fordult is volna vissza, amikor fűszál megszólalt:

-Ne menjél el, kérlek szépen, vigyél ki innen. Én nem akármilyen fűszál vagyok. A fiú gondolta, hogyha már lejött, akkor vigyen is fel valamit.

A fűszál közben elmondta neki, hogyha felérnek, akkor a fiúnak ad 10 aranyat. A fiú mikor felért, kinyitotta a tarisznyáját és belerakta a 10 aranyat.

Ment tovább, míg úgy nem érezte, hogy elérkezett a harmadik, az utolsó próba ideje.

Odaért egy kisebb fajta kastélyhoz, ami inkább házhoz hasonlított, nem volt díszes vagy gazdag, de nem is ez számított. Pont a szoba közepén egy szekrénypolc állt, csak két könyv volt rajta. Az egyik szép kötésű, aranyozott, bársonyozott volt, a másik pedig kopottas, régi könyv volt, az elejéről leszakadva egy darab.

Az aranyozottra rá volt írva: „Amit akarsz, megkapod, ebbe bele van írva”.

A másikon ez állt: „Fűben-fában orvosság”

A fiú inkább a kopottas könyvet választotta, mert ezt gondolta:

-Az orvosság szerintem többet ér, mint bármilyen más kívánság, ha teljesül is.

Beletette a tarisznyájába, ami már majdnem teli volt és elindult ment-mendegélt, míg egy különös helyre nem ért, ahol semmi egyéb nem volt, csak fű.

Ott leült egy kicsit pihenni. Kezébe akadt a rozsszem és kivette. Nézegette, forgatta és hirtelen a rozsszem megszólalt:

-Nemsokára este lesz, engem is fektess le magad mellé. nem akarok egész éjjel a tarisznyában lapulni a könyv mellett.

Este mikor aludt, a mag szárba szökkent, kalász lett belőle. A kalászból pedig egy gyönyörűségesen szép leány lett. Egész éjjel odavolt, hozott a fiúnak tiszta vizet, a száraz kenyér helyett pedig frisset. Új ruhát is kerített neki, szép bottal. Mindezt egy kastélyból hozta.

Mikor visszaért, a fiú meglátta és elcsodálkozott:

-Jé, te nem is vagy rozsszem!

A lány kézen fogta és elvezette az erdő mélyébe, ahol egy kis tisztáson egy növény és egy másik, annál közönségesebbnek tűnő növény volt. A fiú elcsodálkozott és kérdezte mik ezek a növények. A lány mondta, válassza ki melyik a gyógyító növény. A fiú már-már a szebbik felé nyúlt, de aztán eszébe jutott, hogy útja során mindig a szegényebb dolog segített rajta. Így a közönségesebbet választotta.

A fiú –akiből az út során már legény cseperedett -ránézett a lányra és megkérdezte:

A növény már megvan. De hogyan jutok haza?

A lány így felelt:

-Ölelj át szorosan és gondolj erősen az otthonodra és ott leszel. Így is lett.

Mikor hazaért, rögtön befutott a házba. Az anyukája ahogy meglátta, felkiáltott:

-Jaj, fiam végre hazaértél! Már majdnem megölt engem a betegség és a búbánat.

A fiú odahajolt az anyukájához, megpuszilta és ezt mondta:

-Visszajöttem és elhoztam a gyógyító növényt. A szárát meg kell enned, a levelét pedig ki kell préselni. A virágot pedig az ágyad mellé tenni, s egy nap múlva meggyógyulsz.

Így is történt minden.

Az anyukája másnapra meggyógyult. Annyira örültek, hogy észre sem vették, hogy a gyönyörű szép leány eltűnt.

A fiú elindult, hogy megkeresse. A padlásról sírást hallott, felment és ott találta a lányt. Az mikor meglátta ezt mondta neki:

-Velem már nem is törődsz. Most hogy meggyógyult az anyukád, észre sem veszel.

A fiú elmondta neki, hogy szereti őt, de előbb az anyukáján kellett segíteni.

A lány erre azt kérdezte:

-Akkor megtartjuk a lakodalmat? Akarsz-e engem egyáltalán feleségül venni?

A fiú erre azt felelte:

-Hát persze, mikor tartjuk meg? Csak előbb szerezni kellene egy kis házat és egy kis földet.

A lány kérdezte:

-Miből fogjuk ezt megvenni?

A fiú erre ezt mondta:

-Van 10 aranyam, kettőből földet, nyolcból a házat vesszük meg.

Így is történt.

A lány pedig elővett a zsebéből egy rozsszemet.

-Ezt is ültessük el, hogy mindig emlékezzünk arra a napra, amikor találkoztunk. Lakodalmat csaptak, meghívták a környék szegény embereit is, hogy legalább egyszer lakjanak jól életükben. Az elültetett rozsnak sok termése lett évről-évre. Learatták és cipót sütöttek belőle. Jutott ebből mindig az éhezőknek is.

Ők pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.

VÉGE


2009. március

2009. június 6., szombat

Tízbe lépő

Beléptünk a tízesek táborába. Innentől menthetetlenül haladunk a kamaszkor felé.


Jó ideje már nagyjából nyugodt, elgondolkodó, a könyveket bújja és hiper érzékeny.

Kisgyereknek nagyon más volt. Első gyerekem és hegyeket építettem tervekből, többszörösen kidolgozott forgatókönyveket írtam…aztán mikor megszületett azt hittem mindenki bólogatni fog. Ha nem is helyeselnek, de mellém állnak, vagy legalább hagyják, hogy az anyja legyek.
Kiderült, hogy még a legapróbb dolgot is „rosszul” csinálom, rosszul akarom, egyáltalán honnan vannak ilyen elszállt ötleteim?

Majd még én is elhittem, hogy az anyát és a rokonokat egyformán kell szeretni, s ne kötődjön túlságosan hozzám. Belül persze mást éreztem és ezt a lelki vívódást a gyerek is visszatükrözte, nyugtalan volt, folyton menni akart. Nem érezte a stabilitást.

Az a bizonyos forgatókönyv jópárszor átíródott, módosult, de kitartottam az elvarázsoltnak titulált ötleteim mellett és az általam jónak tartott módon cselekedtem. Így lett egyre letisztultabb a helyzet. Évek elteltével…



Most is szerteágazó, nyüzsgő, mert minden érdekli, de nem úgy nyugtalan.

Elhozta gyerekkorom kedvenc könyveit, s azokat veszi sorra: Pöttyös könyvek, Delfin könyvek.

Bezzeg az én időmben, Hárman a szekrény tetején, Jeripusz, Mi szemüvegesek, Dagi, A bűvös sapka...

Leginkább Ő hasonlít hozzám négyőjük közül, de gyerekkori énemnél élénkebb, bátrabb, erősebb az önbizalma és nem annyira önmarcangoló.

Nyugis időszak ez, nyújtanám, ameddig lehet….nem tudom mennyit billent majd rajtunk a kamaszkor?


(Fotózásnál Ő is kicsit izgul :)

2009. május 22., péntek

Csipeszelés


A Kicsik szeretnek teregetni, de inkább csipeszelni. .






Lehet, hogy megmosolyogni való, de a húsvéti (ét)csoki figura, színező és könyv mellett csipesz volt az ajándékuk. Ricsi meg harapófogót választott. Lehet, hogy lassan hátradőlhetek és olvashatok egész nap?

2009. május 9., szombat

Kolompok

Mióta leszedtük a terasz ablakait hétvégén kint ebédelünk a teraszon, nyári szünetben meg majd hétköznapokon is itt fogunk, igaz akkor csak öten.



A himbálódzó fa-szélharangok egymásnak ütődve tompán kopácsolnak, a fémcsengők lágyan csilingelnek. Népes társaság, vannak egy-páran, engem kifejezetten megnyugtat ez a fajta muzsika.




Mikor az első faharangot megvettem, cirka 7 éve, a férjem kijelentette, hogy olyan, mintha egy tehéncsorda vonulna el éppen, így a kolomp nevet kapta…vagyis aztán kapták, mert valami csoda folytán arra lettem figyelmes, hogy időközben társai is lettek a kolompomnak. Ezek szerint jól választottam…

2009. május 7., csütörtök

Anyák-napi köszöntők

Az ötödik

Kaptam születésnapomra (december) egy gyönyörű indiai képeket tartalmazó falinaptárt, s realizáltam, hogy már az ötödik lapnál tartok...


Szívesen nyomnám le néha egy kicsit a ketyegő időt, hogy ne kelljen folyton "–tól-ig" intervallumba beleilleszteni egy-egy olyan dolgot, ami csak úgy magában jó és tarthatna tovább...

Az idősek egy része (az én ismeretségemben) általában pont a másik véglet, nekik nem halad a nap, van, hogy napokig lesik a postást, hoz-e valamit, vagy hogy történik-e végre valami esemény.
Persze nem erre vágyom, nekem nagyon jó, hogy pörögnek az órák/napok/hetek és úgy vélem tartalommal is bírnak a történések, de emellett tudom, hogy mennyi minden nem fér bele. Vagy egyes dolgokat kicsit jobban "megélni", ráfordítani egy kicsivel több időt.

A gyereknevelés és a háztartás mellett általában mindig csináltam valamit: tanultam vagy kiegészítő munkát végeztem vagy valami egyéb tevékenységet is folytattam. Mindezt úgy, hogy nem volt ehhez külön segítségem, a férjem pedig este 7 előtt sosem tudott hazajönni. Tehát csak úgy ment, hogy mindegyik gyerek jött velem mindenhova, illetve a tanulás hajnali 3-tól kezdődött, mert napközben erre nem volt lehetőség.

Szinte soha nem volt olyan, hogy: ma mivel teljen el a nap? Inkább azt tettem fel a mérlegre, hogy: ma mi fér bele a napba.
Így igencsak meglepődök, amikor megkérdezik tőlem, hogy nem unalmas-e "csak" itthon?
Hát nem...


2009. április 15., szerda

Bogarászás

Egyre több időt töltünk kint, nagyjából elég jól haladok a kinti munkálatokkal is. Igaz, a Kicsik árnyékként követnek, gondosan ügyelnek, hogy egy darab „részemet” mindig foghassák :)

Vannak kis kerti szerszámaik, egy darabig el is kapirgálnak, de általában szeretik, ha valamit Velük csinálok, ezért hamar eljön a: „szomjas vagyok, pisilni kell, elfáradtam" ideje.

Sorra látogatjuk a kerti kis barátainkat is: a vadgalambok általában a tetőn turbékolnak, a varjakat mostanában nem olyan sűrűn látjuk, -Nekik mindegyik A Varjú bácsi (a Mazsolából)-, megnézzük a pincebogarat, aki nevéhez hűen a pincében a krumplik között lakik, a csigákat (na ők sokan vannak, túl sokan is, lerágnak mindent, ezért most is dugdostunk fokhagymát riasztónak az általuk kedvelt növények mellé: rebarbara, sóska). Ki sem szedem ezeket, legfeljebb jövőre újra dugdosok be újat.

A békákat először hiába kerestük az üvegházban (tavaly kettő lakott ott), míg egyszer csak a fügebokor alatt láttunk egy szép varangyosat.
Meg kiderült, hogy az egyik elhanyagolt, elfüvesedett virágosládában két kis zöld levelibéka lakik. A kiálló fűszálakon mutatnak be tornamutatványokat, ha épen úgy hozza a kedvük. Úgyhogy meghagyom nekik ezt ládát, amibe virágot terveztem telepíteni.


Virág

A Kicsik félelmének nagy forrása: Dongóvári Uraság (egy nagy potrohú dongó, akitől még Felícia is pánikolt, még 2 éve is) de néhány történettel sikerült már némiképp javítanom a helyzeten.

Ricsike metszeni szokott segíteni, vagyis levágja az elszáradt növényi szárakat, pl. édeskömény, csicsóka…most már megkérdezi, hogy mit szabad, mert egyik tavaszon (úgy 3 évvel ezelőtt) megmetszett MINDENT a kertben, a rózsákat, az összes lágyszárú növényt, az Apja mikor meglátta, majdnem idegrohamot kapott.

Jó, hogy vidéken lakunk és jó ezeket a napokat megélni.

2009. április 7., kedd

Zsákolok

Na nem kukoricás- vagy krumpliszsákokat pakolok, hanem ruhászsákokat!
Vagyis: szortírozom a ruhákat. Előszedem az aktuálisan jókat (vett, de főleg turkált, meg kapott) mind a négy gyereknek, s elrakom a kinőtteket. Mivel a másodszülött fiú, ezért igen kevés darab származik át rá a nővérétől, hanem jók lesznek a Kicsiknek.

Ricsiről viszonylag ritkán marad le épkézláb ruha, mert elkoptatja őket, ami viszont jó állapotban van, azokra Virág rögtön lecsap, Ők ketten hasonló jellemek.

A Kicsiktől lemaradtakat pedig részben továbbadom.
Az elfekvő (még nem jó) darabok részben a szekrényekben, részben zsákokban várják a sorsukat.

Azonban ez a rendszer csak így leírva hangzik ilyen szépen, mert a gyakorlatban mára odáig fajult, hogy a szekrényajtók kifeszülnek a belezsúfolt ruháktól, a zsákokba pedig már réges-rég nem méret szerint vannak belehajigálva, volt olyan ami úgy került elő, hogy már kinőtte a leendő gazdája…

Most viszont rászántam magam, hogy nekiveselkedjek, ugyanis nálam a külső és belső rendteremtésre-fenntartásra való igyekezet létszükséglet, mert nagyon nyomaszt a káosz (Szűz Hold). Úgyhogy az elkövetkező napok a ruharámolásról szólnak. A Kicsik számára valóságos Kánaán ez a helyzet, mert szánkáznak a kupacokon, meg beöltöznek, maskaráznak. Remélem még eltart egy darabig a lelkesedésük.




Nyitottam egy külön ünneplő ruhás polcot, mert hogy szokott lenni? Ünnepség van az iskolában-óvodában vagy zongoraverseny vagy versmondás, a fekete-fehér öltözet ugyan szépen ott van felakasztva a vállfára, de…nincs meg hozzá a fehér harisnya vagy a fekete zokni.

Vagy éppen kiderül, hogy a nadrág szára harangozik a boka felett (tényleg már a múltkor is rezgett a léc, de elfelejtődött…) vagy a fehér blúzban nem tanácsos jelentkezni, mert kireped a hónaljánál. Hol is van az egy számmal nagyobb?

Most van egy ünneplős polc, ahol a harisnyától a hajgumiig minden egy helyen lelhető meg.
Nemrégiben, véletlen szerencse folytán éppen akkor volt villámakciós leárazás a Cora-ban. Nem szokott felvillanyozni az ilyesmi, de most épp szembejött velem, úgymond „belesétáltam”, ki volt téve egy kisebb körállvány, amin fekete nadrágok voltak: fiú és lány, meg fehér blúzok, 200 ft darabjáért. Gyorsan behajigáltam minden lehetséges méretből egyet-egyet, 4 nadrág, 4 blúz/ing, 2 fekete mellény, így most a következő méretek is ki vannak pipálva.

A nagy rámolásnak nagyjából a felénél tartok, különraktam a nyáriakat is, majd az őszieket is.
Ricsi iskolás lesz, oda már nem igen járhat mackónadrágban, most ugyanis nem tűr meg magán mást, mert minden más típusú nadrág nyomja a hasát, vágja a derekát, merev… ezeket legalább nyúzhatja, egyetlen baja a silány anyag-minőség, mert egy mosás után kibolyhosodik. (De legalább ollóval már nem nagyobbítgatja a szakadást :)

Beköszöntött a jó idő, kitelepítettem a ruhaszárítót is a szabad ég alá, száradni már ott fognak a kimosott ruhák.

Kép: stock

2009. március 29., vasárnap

Különórák

Bevallom, még úgy 10 évvel ezelőtt is fogtam a fejem, mikor szülőktől azt hallottam ecsetelni, hogy csemetéik ilyen meg olyan különórákra járnak, hogy hol milyen versenyeken vesznek részt, mindezt kimerítő részletességgel, a hallgatóságtól elismerő bólogatásokat várva.

Ma sem gondolom, hogy az emberek közötti beszélgetés nagy százaléka arról kell, hogy szóljon, hogy kinek a gyereke mit csinál, azt meg végképp sportszerűtlennek érzem, ha éreztetik a másikkal, -ha az nem űz ilyesfajta tevékenységet,- hogy kimarad valamiből, mintegy "alábbvaló" lenne annál, aki viszont igen.

Annak idején, úgy véltem, hogy ezek a különórák csak a szülők igényeit elégítik ki, hogy a gyerekkel akarják betöltetni azt az űrt, ami azért van bennük, mert ők annak idején ezekből a tevékenységekből kimaradtak vagy pedig szeretnék, ha rájuk is vetülne némi dicsfény a gyerek szereplésekor (ami végső soron nem elítélendő, hiszen ezek a különórák azért valamiféle áldozatot követelnek a szülőktől is).

Fel sem merült bennem, hogy van, amikor a gyerek önként választ, amikor a zsúfolásig teli hetirend az Ő igényei miatt zsúfolt.

Lássunk tehát minket:

Felícia: zongora (ehhez kapcsolódik a szolfézs), énekkar, ritmikus gimnasztika (RG) (ehhez kapcsolódik heti egy balett), karate.

Ricsi: zeneovi, úszás, karate


Karatékák: Ricsi fiam bal szélen

A hűtőszekrényen van egy mágnessel rögzített órarend, mely az egy szem iskolás délelőtti és délutáni és a nagycsoportos óvodás délutáni foglalkozásait hivatott eszemben tartani.
Nem a legjobb elosztásban vannak a foglalkozások, mert van olyan nap, hogy délután kétszer is vissza kell menni (lévén itthon ebédelnek, a legtöbb esetben fél 12-kor végeznek mindketten)

Egy kikötésünk volt a férjemmel: járhatnak erre is, arra is, de ha elkezdik, akkor csinálják komolyan. Azaz ne legyen olyan, hogy ma van kedvem menni, holnap meg nincs...

Álljuk a költségeket, hozzuk-visszük őket, illetve nekem a feladatom, hogy odafigyeljek a felszerelésre, az itthonra feladott gyakorlásra, s arra, hogy jusson mindenre idő (valamiféle időbeosztásra tanítani őket).

A kedv nem mindig egyenletes, téli délutánokon, estéken nehezebben akaródzik elindulni, -bevallom néha nekem is, hisz minden egyes kiindulásnál jön a két Kicsi is. Mondjuk ma már nem olyan bonyolult, mint mikor megszülettek, akkor felöltöztetés után kendőben vittem őket, úgy viszont az óvodás korút nehéz volt az oviban vetkőztetni stb.

Ikrek lévén, egyik az egyik, másik a másik kendőszárban csücsült, amíg bírtam őket súly-ügyileg.
Egy no-name vászonkendőm volt, natúrszínű, semmi extra, de nekem a célnak megfelelt. A Neten viszont mindig megcsodáltam a minőségileg nagyságrendekkel felette járó (rugalmas, ilyen-olyan szövött) kendőket, nem beszélve a különféle mintázatokról. Akkor szentül hittem, hogy majd az ötödiknek veszek egy ilyet...
Virág egy idő után valamiért nem szeretett már kendőzni, így csak Patrikát kötöttem a hátamra.

Mostanra nagyjából egyedül öltöznek a Kicsik is, de az időfogalmuk még természetesen nem a legkifejlettebb (halvány megjegyzés: még az iskolásé sem mindig).
Ami végül is nem tragédia, mert visszagondolok, hogy én annak idején gyomorfájós gyerek voltam, telve szorongással, ők meg a legnagyobb nyugalommal szöszmötölnek még 5 perccel az órakezdés előtt is.
Persze létezik középút, s én azért erre törekednék...

Tehát csodálom őket, hogy kitartóan csinálják ezeket a tevékenységeket, habár néha belemerülünk a hétköznapokba, s nem látjuk az addig megtett utat. Néha nekem is nehéz, hogy nincs egybefüggő időm arra, hogy valamilyen tevékenységbe bele tudjak rendesen merülni, hanem folyton készenlétben állok, s az órát lesem.

Most tavasz elején több vizsga, verseny volt, ami egyfajta mérföldkő volt számukra. Izgultak, persze, de úgy érzem egészséges mértékben, nem éreztem pánikot, vagy nagyfokú szorongást rajtuk.


És hát bevallom, számomra is jó érzés, mikor tapasztalom, hogy van eredménye ezeknek a dolgoknak, van visszajelzés. Látom, hogy csillog a szemük és büszkék arra, hogy most valami jó történt velük, amiért megdolgoztak.

Zenei antitálentum révén ámulva hallgatom a zongoradarabokat, vagy figyelem ahogy a sportban milyen határozottan mozognak.

A legnagyobb meglepetés az volt, amikor Felícia a ritmikus gimnasztika versenye után hozzám törleszkedett és azt mondta:

-Anya, Te is nyertél.
-Én, mit?
-Hát a versenyen. Te hordasz mindig az órákra, így olyan mintha Te is benne lennél.


2009. március 4., szerda

Tavasz

Kétségkívül tavaszodik, melegszik az idő. De a ház levegőjében még eddig a télies légkört éreztem, habár az ablakpucolás, függönymosás,- és vasalás már megtörtént, ma pedig a spejz-takarítás volt soron.

A Kicsik igazán csak úgy érzik jól magukat, ha folyton legfeljebb lépésnyi távolságra vannak tőlem. Hihetetlen gyorsasággal szétkapják a helyiségeket, a játszós szobából szétterítik a játékokat, minden helyiségbe jut belőle. Szatyrokba, táskákba csomagolva a legmeglepőbb holmik. Néha a konyhai eszközöket is a babakonyhában érdemes keresnem. :)
Főznek is, lelkesen. Múltkor a száraztésztából szinte minden szobába jutott, ilyenkor külön előny, hogy padlószőnyegünk van.

Nehéz igazából bármilyen nagyobb munkálatba fogni, mert több más utómunkálatot von maga után. De azért lelkesen mindig belevetem magam, legalább a saját magam megnyugtatására.

A kamrai rendezgetéstől kicsit felfrissült a ház levegője, megszabadítottam néhány elfekvő dologtól, bezsúfolt, „valamire még jó lesz” potyautastól. A többi helyiségre is ráférne egy kis szelekció, de ne legyek telhetetlen.
Az étkezőbe tavaszias terítő került, az ablakban, a cserepekbe ültetett tulipánok egy része már elhervadt, más (nagyobb) része nem akaródzik nyílni..
Kint a kertben pedig ilyen csodák vannak:





Máris jobb a hangulatom.

A tavaszi kerti munkálatoktól kicsit tartok, mert a Kicsik kint is ugyanígy, leginkább testközelben érzik jól magukat. Valamiért félnek…. A szomszéd kéményből kiáramló füsttől nagyon. Pánikszerűen kérik, hogy menjünk be, vagy vegyem fel őket.
A kert még ásás előtti állapotban van.

2009. január 28., szerda

Jelen lenni: itt vagy?

-Itt vagy?
-Persze…
Jobb kezem az egeret görgeti, bal kezem mellett a csésze. Kicsit kesernyés, érezhető cikória-túltengés. De nem gond, mert a tejszín megselymesíti.
…Miért, hol lennék?
-Csak mert szóltam az előbb.
-Bocs, nem figyeltem

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

Már megint csak lerúgta a lábáról, ki sem kötötte. Ráadásul lejött a fűzőről az a viaszos izé. És pont ebben a méretben nem lehet kapni, csak fehér színű fűzőt. De mégsem tehetek fehéret a fekete cipőbe?! A talpa is levált, hiába no….fiú.

-Akkor elviszel?
-Hova is?
-Anya, te nem figyelsz

-De figyelek, csak… Kisfiam! A sálad már az oviban sem volt meg?
Mit is mondtál, hova vigyelek el?

-Hát, a Tropicariumba!
No persze…Pest… cirka 150 km, csak az odaút.

-Tudod mit? Vasárnap elmegyünk a Bábszínházba, úgyis régen voltunk.
-Mi lesz?
-Mese egy irigy kismalacról. Még nem láttuk.
Nyáron meg majd elmegyünk a Tropicariumba, ha sikerül.

-….
Képzeld, Anya, az oviban sok gyerek nem is volt még sohasem a Bábszínházban, pedig ehhez nem kell sokat utazni. És múltkor, mikor bevittem a Mazsola-színházat, amit csináltam, hogy elbábozzam nekik, kiderült, hogy nem is ismerik a Mazsolát. Nem érdekelte őket, nem is figyeltek….
Akkor mikor megyünk a malacosra?

-Hétvégén.
-És akkor az öledben ülhetek?
-Persze…



Itt vagy? Figyelsz?



Vajon figyelmünk hány százalékát köti le az a dolog, amivel adott időnket töltjük?
Mennyi részét a futószalag mellett dolgozóénak, a portásénak, a bérszámfejtőjének és mennyit a sebészorvosénak? Egy milliméter az sok vagy kevés? Egy pillantásnyi figyelem-lazulás az számít vagy sem?
Tény, hogy a koncentrált figyelem több erőt vesz igénybe, az intenzív szellemi erőfeszítéstől hamarabb elfáradunk,ki/lemerülünk.

És mi van „magán”-ban? A hétköznapi cselekedeteink vagy társas kapcsolataink megélése során vajon figyelmünk hány százalékát szenteljük az adott dolognak vagy a másik embernek?
Mennyit nem sajnálunk tőle, mennyit áldozunk rá? Patikamérlegre tesszük vagy spontán adjuk?
Ha keveset mérünk, akkor inkább csak a fizikai testünk van jelen, de valójában mi máshol járunk.

Miért?
1. Nem tartjuk érdemesnek a teljes jelenlétet (hátunk közepére kívánt emberek, helyzetek)
2. Valami más sokkal erősebben foglalkoztat (egy másik dolog vagy személy, probléma)
3. Koncentrációzavarban szenvedünk

Így tudjuk a legkönnyebben átvészelni a nemszeretem helyzeteket, embereket. Ha nem vagyunk ott.

Jó ez? Lehet akár jó is.

Viszont ha a lehető legtöbbször vagyunk jelen, ha megéljük az eseményeket, az adott pillanatot, akkor nagyobb esélyünk van a tudatos életre. Tudatosan jelen lenni annyit jelent, hogy érzékelem, felismerem, vagyis tudatosítom az adott helyzet számomra hordozott jelentését, s leszűröm belőle a tanulságot.

Tudom, hogy mit élek meg.

És Te? Itt vagy?


2009. január 10., szombat

Mi újság?

Sokszor kérdezik ezt az emberek egymástól. De vajh, mi a mögöttes jelentése?

1. Ha csak pusztán jelentés nélküli udvariassági formula, -nagyon gyakran rövidítve használják, vagyis: mizújs?- akkor erre egy válasz lehetséges: kössz, jól. És te?

-Én is. Nincs semmi különös - jön a válasz.

És ebben ki is merült a társalgás.

Ha erre a nulla mögöttes jelentéstartalmúra valaki levegőt vesz és pár mondatban vázolni szeretné életét, rendszerint értetlen arccal találja szemben magát: mégis kit érdekel, te szerencsétlen? - olvasható ki a pillantásból.

A franciák kérdezik egymástól: ça va? (minden oké? jól vagy?)
A válasz szinte mindig: ça va, kötelező jelleggel.
A ça va pas ugyanis nem illendő, erre értetlenül néznének, vagy nagyon bizalmas kapcsolatot feltételez, olyas valaki kérdezőt, akinek elsírhatjuk a "nem jól vagyok"-unkat.




2. A Mi újság-os kérdező másik típusa valami nagy dolgot szeretne hallani, vagy azért kérdez, hogy viszont kérdezzék tőle és ő elmesélhesse, hogy:
-Van ám újság! A gyerek bejutott az egyetemre, neki volt majdnem a legtöbb pontszáma.
Vagy: befizettünk egy új kocsira, vagy: épp most jöttünk haza a nyaralásból.

Szóval van újság.

Gyerektől is gyakran kérdezik, mi újság az óvodában/iskolában? Azt, hogy mi újság van VELED, viszont soha nem kérdezik, mert az nem számít. Csak a külső történések, hogy hány ötöst, vagy dicséretet kapott, hány verset tanult az óvodában, hány foga van, hány szót tud. Mert ez valami.

Pillanatképek:

Gyerek: Festettem egy képet.
Felnőtt: És, kiállították?
Szülő (vagyis én): Nem, nem állították ki, „csak” itthon festett, a maga örömére.

.....


Gyerek: (magától elmond egy verset)
Felnőtt: Ugye az óvodában tanultad?
Én: Nem, nem az óvodában tanulta, ezt kivételesen tőlem hallotta...
Felnőtt: Na jól van, megnyugodtam, nincs lemaradva a többi gyerekhez képest, már attól féltem, hogy otthon nem tanul semmit.

.......

Felnőtt: Hallom voltál versenyen.
Gyerek: Igen.
Felnőtt: És hányadik lettél?
Gyerek: ….
Felnőtt: Nem baj, majd legközelebb nyerni fogsz!

(Na ha eddig nem volt összetörve, ETTŐL garantáltan össze fog. Ha eddig nem érezte vesztesnek magát, mostantól kezdve annak fogja.)

3. Ha esetleg azt mondom a Mi újság-ra, hogy újság az nincs, de új-ság az van, azaz újdonság a hétköznapokban, élmények, mert pl. bensőséges napokat éltünk meg, a kinti hidegre fittyet hányva melegen duruzsoló teáskanna mellett kifliket hajlítgattunk, elolvastuk ismét Pettson és Finduszt, akkor vagy szánakozó mosoly a felelet vagy felsóhajt a kérdező:
De jó! Nektek még erre is van időtök!


És Te?
Minek örültél ma? Mit olvasol? Milyen gondolatok foglalkoztatnak?
Mi újság VELED? Mesélj! Mert engem érdekel!


2009. január 2., péntek

Saját szükségletek: ego, önzés vagy megtérülő befektetés?

Az iskolában és az óvodában is téli szünet van és a férjem is pár napig itthon van (habár itthon is dolgozik), ami nagyon-nagyon ritka, mert nem szokott (nem tud) huzamosabb időre szabadságra jönni. Nyaranta is inkább egy-egy napos kirándulásokra megyünk, nyaralásokra pedig (részben ezért is) nem tudunk.

Gyakorlatilag én vagyok a fix, mármint olyan szempontból, hogy mivel nincsenek elérhető közelségben rokonaink, így én tartok észben mindent, s az időmet a család kötelező dolgaihoz igazítom. Ezzel nincs is semmi baj, mert nem teherként élem ezt meg, hanem örömmel teszem, ez a feladatom és nekünk így jó.

Az utóbbi időben viszont kicsit elcsúszott valami. Mivel mindig előbbre soroltam azokat a kötelező dolgokat az időmben/életemben, amik úgy éreztem nem várhatnak, így a magam dolgai kicsit háttérbe szorultak. Ezt láttam és tudtam is, de nem akartam jelentőséget tulajdonítani neki, úgy gondoltam átmeneti dolog, s majd sor kerül rájuk is. Önzésnek éreztem volna ezeket még belepasszírozni a napba, vagyis más helyett ezekre időt fordítani.

(A blogolást és egyebeket reggel szoktam intézni, korán kelek (fél 5), s ilyenkor van ½-1 órám, míg az egyik Kicsi fel nem ébred, mert aztán fél kézzel nemigen lehet már írogatni.)

De aztán nem került sor ezekre a saját, egyébként nem eget rengető nagy dolgokra (olvasás egyebek), olyan „elmenős” programon például , -ahova csak magam miatt mennék- már évek óta nem voltam.

Aztán jött egy érzékeny időszak, decemberben töltöttem a 35. évemet, én meg év-parázós vagyok (a 30-ikat is nehezen viseltem), így sikerült teljesen kibillenteni magamat.

Számot vetettem ugyanis , hogy hol vagyok, milyen a helyzetem, hova jutottam?
Mivel a világ mai szemével nézve a nagy semmin kívül nem láttam mást, csak olyan feladatok tömkelegét, amikért nem jár ellenszolgáltatás (értsd: fizetés), ezért megállapítottam, hogy ezzel a semmivel telnek a napjaim…holott reggeltől-estélig ki vannak töltve.

Mert az, hogy felásom a kertet, vagy bevetem, vagy leszedem a zöldbabot, ez pénzben kifejezve vajon mennyit ér? És az, hogy nem fizetek be a menzára, hanem délelőttönként gyorsan összedobok egy ebédet, hogy 11-kor indulhassunk is a Nagyokért?
Ezek nem mérhetők le pénzben kifejezve, több szempontból sem. Talán ha eladnám a babot, akkor lenne valami (pénzbeli) értéke.

Aztán napok-hetek teltek el, s én egyre jobban belemélyedtem ebbe a gondolatmenetbe.

Amiből végül a férjem zökkentett ki néhány kérdésével:

-Ezek szerint számodra csak a pénz az érték, vagyis a dolgok pénzbeli értéke számít?

Értetlenül néztem rá, hiszen tudja, hogy én mit tartok igazán fontosnak, mindig eszmei értéket keresek mindenben.

Aztán rájöttem, hogy én most a mások gondolkodásmódjával gondolkodom a magam helyzetéről.

A világban ugyanis leginkább úgy mérhető le egy adott munka, hogy azért mennyit fizetnek. Az értéke ebben fejeződik ki.

Meg nem számít bele az a plusz, amitől kicsit más lesz az adott dolog. Vannak, akik számára édes mindegy, hogy milyen étel, ki főzte, csak ne maradjon éhes; a zöldség esetében is totál mindegy, hogy én cirógattam-e vagy előcsomagolt, fóliázott, „lusta asszony” zöldsége…

A másik gondolkodásbeli különbség az, hogy ezt a pénzt ki mire kívánja fordítani.

Azért nem értjük sokszor egymást és beszélünk el egymás mellett egy olyan valakivel, aki más értékrendet követ és ráadásul elképzelni sem tudja, hogy az én szükségleteim ne egyezzenek meg az övéivel. Van akinek alap: a nyaralás, síelés, havonta 1 vagy többszöri fodrász, műkörmös, szolárium stb.
Nekem alap az, hogy: el tudjak menni a gyermekeim szerepléseire, fellépéseire, saját készítésű ételt adjak nekik, tudják, hogy otthon várja őket valaki, aztán a magam számára pedig alap: a rendszeres testmozgás (torna, jóga), az egészséges ételek, a könyv, az Internet.




Visszakanyarodva: tehát ha én is ezzel a szemmel vizsgálom magamat és az életemet, akkor valóban nem látok benne olyan értéket, ami manapság jelentőséggel bírhat.

Ebből következőleg: nekem, értéket nem teremtő egyénnek, ne is legyenek igényeim, illetve jogaim, még ezen felül, akár hobbira, akár másra.

Valami ilyesmi gondolatmenetbe gabalyodtam én bele az utóbbi időben.
Persze örökös elemzőként, próbáltam valahova kilyukadni, de azt a néhány lépést, ami nagyobb rálátást enged a helyzetre, nem bírtam megtenni.

Hiába tudom régóta, hogyha: anyuka békés és kiegyensúlyozott, akkor a gyerek(ek) is jobban azok. Így kétszeresen jót tesz azzal, ha kicsit „önző” és kedvez magának, mert akkor többet tud adni, ez egyfajta "megtérülő befektetés".

Úgyhogy most az ünnepek között-után kicsit lazítottam, s megnéztem egy-két általam kedvelt filmet, forgatást, meg olvastam, zenét is hallgattam.
Feltöltöttem kicsit az "eszmei bankszámlámat"; remélem kamatozni fog.