Kerti strand

Most, hogy berobbant a kánikula és kikerült a kertbe a medence, nagy fürdőzések folynak az udvaron.

Tavasztól egyébként is a teraszon-udvaron élünk egészen őszig. Ilyenkor készítem a lángost, a főtt kukoricát, a házi fagyit, de délelőtt csak egy tál friss gyümölcs jár, hogy az ebéd is elfogyjon majd.

Szomorú, hogy a káros sugárzás és a globális felmelegedés miatt egyre hosszabb az az időszak, amikor nem tanácsos kinn tartózkodni a napon. Emlékszem régebben 11-13 h-ig volt ez az időszak, mára már fél 11-15 h-ra terjedt ki.

Nagyobb, árnyat adó fa sajnos nem sok van az udvarunkban, kertünkben, ezért napernyővel oldjuk meg a hűsöt.

Ahogy tavasszal lekerülnek a terasz ablakai, amit lehet, azt szeretem a levegőn végezni, például kitelepítem a teraszra a vasalódeszkát is, habár inkább csak este állok neki a vasalásnak.

Még a befőzésre szeretnék kitalálni valami megoldást, mert elég szűkös konyhánk van, nagyjából akkora, mint egy lakótelepi lakásé. A befőzés meg ugye jár egy kis felfordulással, például férjenek el az elmosott üvegek az asztalon, a beletöltés után a koszos edényeket lehessen hova tenni, a kifröccsenő lekvárra ne kelljen annyira ügyelni stb.

No meg, ha a családból valaki befőzés közben éhen akar halni (ilyenkor érdekes módon mindenkinek tetemesen megnő az étvágya, én meg éberen vigyázom a kenyérmozsákat, mert ha belepottyan valamibe, attól az egész befőzés meghiúsulhat) akkor be tudjon jutni a konyhába, ahol egyszerre két ember egyidőben nem tud elférni, mozogni, vagy csak nagy toleranciával és türelemmel.

A férjemet azzal szoktam az őrületbe kergetni, hogy vegyünk/csináljunk egy udvari tűzhelyt, csak ahhoz kémény kellene.

Van közületek valakinek ilyesmije?

Zsákolok

Na nem kukoricás- vagy krumpliszsákokat pakolok, hanem ruhászsákokat!

Vagyis: szortírozom a ruhákat. Előszedem az aktuálisan jókat (vett, de főleg turkált, meg kapott) mind a négy gyereknek, s elrakom a kinőtteket. Mivel a másodszülött fiú, ezért igen kevés darab származik át rá a nővérétől, hanem jók lesznek a Kicsiknek.

Ricsiről viszonylag ritkán marad le épkézláb ruha, mert elkoptatja őket, ami viszont jó állapotban van, azokra Virág rögtön lecsap, Ők ketten hasonló jellemek.

A Kicsiktől lemaradtakat pedig részben továbbadom.
Az elfekvő (még nem jó) darabok részben a szekrényekben, részben zsákokban várják a sorsukat.

Azonban ez a rendszer csak így leírva hangzik ilyen szépen, mert a gyakorlatban mára odáig fajult, hogy a szekrényajtók kifeszülnek a belezsúfolt ruháktól, a zsákokba pedig már réges-rég nem méret szerint vannak belehajigálva, volt olyan ami úgy került elő, hogy már kinőtte a leendő gazdája…

Most viszont rászántam magam, hogy nekiveselkedjek, ugyanis nálam a külső és belső rendteremtésre-fenntartásra való igyekezet létszükséglet, mert nagyon nyomaszt a káosz (Szűz Hold). Úgyhogy az elkövetkező napok a ruharámolásról szólnak. A Kicsik számára valóságos Kánaán ez a helyzet, mert szánkáznak a kupacokon, meg beöltöznek, maskaráznak. Remélem még eltart egy darabig a lelkesedésük.




Nyitottam egy külön ünneplő ruhás polcot, mert hogy szokott lenni? Ünnepség van az iskolában-óvodában vagy zongoraverseny vagy versmondás, a fekete-fehér öltözet ugyan szépen ott van felakasztva a vállfára, de…nincs meg hozzá a fehér harisnya vagy a fekete zokni.

Vagy éppen kiderül, hogy a nadrág szára harangozik a boka felett (tényleg már a múltkor is rezgett a léc, de elfelejtődött…) vagy a fehér blúzban nem tanácsos jelentkezni, mert kireped a hónaljánál. Hol is van az egy számmal nagyobb?

Most van egy ünneplős polc, ahol a harisnyától a hajgumiig minden egy helyen lelhető meg.
Nemrégiben, véletlen szerencse folytán éppen akkor volt villámakciós leárazás a Cora-ban. Nem szokott felvillanyozni az ilyesmi, de most épp szembejött velem, úgymond „belesétáltam”, ki volt téve egy kisebb körállvány, amin fekete nadrágok voltak: fiú és lány, meg fehér blúzok, 200 ft darabjáért. Gyorsan behajigáltam minden lehetséges méretből egyet-egyet, 4 nadrág, 4 blúz/ing, 2 fekete mellény, így most a következő méretek is ki vannak pipálva.

A nagy rámolásnak nagyjából a felénél tartok, különraktam a nyáriakat is, majd az őszieket is.
Ricsi iskolás lesz, oda már nem igen járhat mackónadrágban, most ugyanis nem tűr meg magán mást, mert minden más típusú nadrág nyomja a hasát, vágja a derekát, merev… ezeket legalább nyúzhatja, egyetlen baja a silány anyag-minőség, mert egy mosás után kibolyhosodik. (De legalább ollóval már nem nagyobbítgatja a szakadást :)

Beköszöntött a jó idő, kitelepítettem a ruhaszárítót is a szabad ég alá, száradni már ott fognak a kimosott ruhák.

Kép: stock

Tavasz

Kétségkívül tavaszodik, melegszik az idő. De a ház levegőjében még eddig a télies légkört éreztem, habár az ablakpucolás, függönymosás,- és vasalás már megtörtént, ma pedig a spejz-takarítás volt soron.

A Kicsik igazán csak úgy érzik jól magukat, ha folyton legfeljebb lépésnyi távolságra vannak tőlem. Hihetetlen gyorsasággal szétkapják a helyiségeket, a játszós szobából szétterítik a játékokat, minden helyiségbe jut belőle. Szatyrokba, táskákba csomagolva a legmeglepőbb holmik. Néha a konyhai eszközöket is a babakonyhában érdemes keresnem. :)
Főznek is, lelkesen. Múltkor a száraztésztából szinte minden szobába jutott, ilyenkor külön előny, hogy padlószőnyegünk van.

Nehéz igazából bármilyen nagyobb munkálatba fogni, mert több más utómunkálatot von maga után. De azért lelkesen mindig belevetem magam, legalább a saját magam megnyugtatására.

A kamrai rendezgetéstől kicsit felfrissült a ház levegője, megszabadítottam néhány elfekvő dologtól, bezsúfolt, „valamire még jó lesz” potyautastól. A többi helyiségre is ráférne egy kis szelekció, de ne legyek telhetetlen.
Az étkezőbe tavaszias terítő került, az ablakban, a cserepekbe ültetett tulipánok egy része már elhervadt, más (nagyobb) része nem akaródzik nyílni..
Kint a kertben pedig ilyen csodák vannak:

Máris jobb a hangulatom.

A tavaszi kerti munkálatoktól kicsit tartok, mert a Kicsik kint is ugyanígy, leginkább testközelben érzik jól magukat. Valamiért félnek…. A szomszéd kéményből kiáramló füsttől nagyon. Pánikszerűen kérik, hogy menjünk be, vagy vegyem fel őket.
A kert még ásás előtti állapotban van.

Saját szükségletek: ego, önzés vagy megtérülő befektetés?

Az iskolában és az óvodában is téli szünet van és a férjem is pár napig itthon van (habár itthon is dolgozik), ami nagyon-nagyon ritka, mert nem szokott (nem tud) huzamosabb időre szabadságra jönni. Nyaranta is inkább egy-egy napos kirándulásokra megyünk, nyaralásokra pedig (részben ezért is) nem tudunk.

Gyakorlatilag én vagyok a fix, mármint olyan szempontból, hogy mivel nincsenek elérhető közelségben rokonaink, így én tartok észben mindent, s az időmet a család kötelező dolgaihoz igazítom. Ezzel nincs is semmi baj, mert nem teherként élem ezt meg, hanem örömmel teszem, ez a feladatom és nekünk így jó.

Az utóbbi időben viszont kicsit elcsúszott valami. Mivel mindig előbbre soroltam azokat a kötelező dolgokat az időmben/életemben, amik úgy éreztem nem várhatnak, így a magam dolgai kicsit háttérbe szorultak. Ezt láttam és tudtam is, de nem akartam jelentőséget tulajdonítani neki, úgy gondoltam átmeneti dolog, s majd sor kerül rájuk is. Önzésnek éreztem volna ezeket még belepasszírozni a napba, vagyis más helyett ezekre időt fordítani.

(A blogolást és egyebeket reggel szoktam intézni, korán kelek (fél 5), s ilyenkor van ½-1 órám, míg az egyik Kicsi fel nem ébred, mert aztán fél kézzel nemigen lehet már írogatni.)

De aztán nem került sor ezekre a saját, egyébként nem eget rengető nagy dolgokra (olvasás egyebek), olyan „elmenős” programon például , -ahova csak magam miatt mennék- már évek óta nem voltam.

Aztán jött egy érzékeny időszak, decemberben töltöttem a 35. évemet, én meg év-parázós vagyok (a 30-ikat is nehezen viseltem), így sikerült teljesen kibillenteni magamat.

Számot vetettem ugyanis , hogy hol vagyok, milyen a helyzetem, hova jutottam?
Mivel a világ mai szemével nézve a nagy semmin kívül nem láttam mást, csak olyan feladatok tömkelegét, amikért nem jár ellenszolgáltatás (értsd: fizetés), ezért megállapítottam, hogy ezzel a semmivel telnek a napjaim…holott reggeltől-estélig ki vannak töltve.

Mert az, hogy felásom a kertet, vagy bevetem, vagy leszedem a zöldbabot, ez pénzben kifejezve vajon mennyit ér? És az, hogy nem fizetek be a menzára, hanem délelőttönként gyorsan összedobok egy ebédet, hogy 11-kor indulhassunk is a Nagyokért?
Ezek nem mérhetők le pénzben kifejezve, több szempontból sem. Talán ha eladnám a babot, akkor lenne valami (pénzbeli) értéke.

Aztán napok-hetek teltek el, s én egyre jobban belemélyedtem ebbe a gondolatmenetbe.

Amiből végül a férjem zökkentett ki néhány kérdésével:

-Ezek szerint számodra csak a pénz az érték, vagyis a dolgok pénzbeli értéke számít?

Értetlenül néztem rá, hiszen tudja, hogy én mit tartok igazán fontosnak, mindig eszmei értéket keresek mindenben.

Aztán rájöttem, hogy én most a mások gondolkodásmódjával gondolkodom a magam helyzetéről.

A világban ugyanis leginkább úgy mérhető le egy adott munka, hogy azért mennyit fizetnek. Az értéke ebben fejeződik ki.

Meg nem számít bele az a plusz, amitől kicsit más lesz az adott dolog. Vannak, akik számára édes mindegy, hogy milyen étel, ki főzte, csak ne maradjon éhes; a zöldség esetében is totál mindegy, hogy én cirógattam-e vagy előcsomagolt, fóliázott, „lusta asszony” zöldsége…

A másik gondolkodásbeli különbség az, hogy ezt a pénzt ki mire kívánja fordítani.

Azért nem értjük sokszor egymást és beszélünk el egymás mellett egy olyan valakivel, aki más értékrendet követ és ráadásul elképzelni sem tudja, hogy az én szükségleteim ne egyezzenek meg az övéivel. Van akinek alap: a nyaralás, síelés, havonta 1 vagy többszöri fodrász, műkörmös, szolárium stb.
Nekem alap az, hogy: el tudjak menni a gyermekeim szerepléseire, fellépéseire, saját készítésű ételt adjak nekik, tudják, hogy otthon várja őket valaki, aztán a magam számára pedig alap: a rendszeres testmozgás (torna, jóga), az egészséges ételek, a könyv, az Internet.




Visszakanyarodva: tehát ha én is ezzel a szemmel vizsgálom magamat és az életemet, akkor valóban nem látok benne olyan értéket, ami manapság jelentőséggel bírhat.

Ebből következőleg: nekem, értéket nem teremtő egyénnek, ne is legyenek igényeim, illetve jogaim, még ezen felül, akár hobbira, akár másra.

Valami ilyesmi gondolatmenetbe gabalyodtam én bele az utóbbi időben.
Persze örökös elemzőként, próbáltam valahova kilyukadni, de azt a néhány lépést, ami nagyobb rálátást enged a helyzetre, nem bírtam megtenni.

Hiába tudom régóta, hogyha: anyuka békés és kiegyensúlyozott, akkor a gyerek(ek) is jobban azok. Így kétszeresen jót tesz azzal, ha kicsit „önző” és kedvez magának, mert akkor többet tud adni, ez egyfajta "megtérülő befektetés".

Úgyhogy most az ünnepek között-után kicsit lazítottam, s megnéztem egy-két általam kedvelt filmet, forgatást, meg olvastam, zenét is hallgattam.
Feltöltöttem kicsit az "eszmei bankszámlámat"; remélem kamatozni fog.

Mézes-sütés

Karácsony előtt két nappal elkészültek a mézeskalács-figurák. A recept itt olvasható.
A klasszikus formákon túl: harang, fenyőfa, csillag, hold stb. Ricsi dínókat készített, Felícia őzikét, Virág pedig "kutyuskát", ehhez persze Patrika is gyorsan becsatlakozott, így két agár-szerű kutya is készült.





Kicsit szűkösen, de azért elfértünk az asztalnál. Szigorúan mindenkinek meg volt a maga kicsi illetve nagyobb gyúródeszkája és sodrófája.

A díszítéshez magvakat: dió, mogyoró, illetve mazsolát használtunk. Másnap Felícia készíttetett cukormázat, amihez nem tojásfehérjét vettem alapul, hanem porcukrot, citromlevet és keményítőt.
Kisülés után a mézes rögtön puha lett és szerencsére az is maradt…

Miért vagyok otthon?

Szinte mindenki megkérdezi, hogy miért nem járnak még óvodába a Kicsik, s én miért nem megyek még mindig "vissza" dolgozni?

A Nagyok a helybéli iskolába illetve óvodába járnak, a Kicsik pedig még itthon vannak velem.
A két nagyobbik 2,5 illetve 3 éves korában kezdte az óvodát, amit szeretnek, jó közösségbe és (óvoda)pedagógusokhoz tartoznak, úgy érzem viszonylag kiegyensúlyozottak, s én is nyugodt lélekkel engedem reggel útjukra őket.

A Kicsik esetében viszont mégis úgy döntöttünk, hogy még egy darabig (nagyjából 4-4,5 éves korukig) várunk ezzel, mert:

1. tejallergiásak, s ezért tejmentes diétát folytatnak
2. ikrek, eleve ketten vannak, s nem egyedül, így van társuk a játékban
3. évvesztesek , s amúgy is 4 évig járnának oviba
4. utoljára hagyom azt, ami egyébként a legtöbbet nyom a latban,
hogy: mert én belül úgy érzem, hogy ez így jó nekünk.


Még szeretném, ha kitolódna az az idő, amit együtt töltünk és olyasmikre is jutna lehetőség, amire egyébként nem lenne, vagy amire hétvégén nem lenne mód.

Vagyis: most szót engedtem annak a belső hangnak, ami halványan, de egyre erősödően ezt súgja, s megerősít ebben.




Persze sokan bólogatnak, hogy: azért, mert "megtehetem"…


Megtehetem igen, mert meg szeretném tenni.

Nem azért, mert akkora anyagi javakkal bírok, meg hogy mert nem érint a gazdasági és egyéb válság…
Kétségkívül az lenne a kézenfekvő, ha én is az általános mintát követném, amit a világ megszokott „rendje” sugall, de ha belegondolunk és alaposabban megvizsgáljuk, talán mégsem teljesen logikus az, mert:

Ha osztok-szorzok-összeadok, akkor arra jutok, hogy mivel így sok mindent nem kell kívülről behozni, mert pl. az étel itthon készül, a javarészt kertben megtermelt terményekből, vagy a valahol megvásárolt, de a lehető legkevésbé feldolgozott alapanyagokból (gabona), valamint, amit tudok, azt elkészítem itthon, ezért így ez költségtakarékosabb út (persze munka az nagyságrenddel több van vele).
És hát más területekre vetítve is érvényes ez a megtakarítás.
Összességében véve azt szoktam mondani, hogy: nem szeretnék azért „kintre” elmenni pénzt keresni, hogy azt a pénzt odafizessem másnak (benzinre, boltosnak, szépségápolási egységeknek stb.).
Nekünk jelenleg így egyszerűbb.
Ezenkívül tudok a gyerekekkel foglalkozni, figyelemmel kísérni az életüket és például nyelvet is tanulunk itthon.
Persze ez csak néhány gondolat, ennél jóval árnyaltabb a kép: előnyökkel és hátrányokkal.
Mindezt végzem jól—rosszul, a magam hibáival együtt.
Majd 20 év múlva nagyobb rálátásom lesz erre, s akkor majd levonom a konklúziót.