2009. március 29., vasárnap

Különórák

Bevallom, még úgy 10 évvel ezelőtt is fogtam a fejem, mikor szülőktől azt hallottam ecsetelni, hogy csemetéik ilyen meg olyan különórákra járnak, hogy hol milyen versenyeken vesznek részt, mindezt kimerítő részletességgel, a hallgatóságtól elismerő bólogatásokat várva.

Ma sem gondolom, hogy az emberek közötti beszélgetés nagy százaléka arról kell, hogy szóljon, hogy kinek a gyereke mit csinál, azt meg végképp sportszerűtlennek érzem, ha éreztetik a másikkal, -ha az nem űz ilyesfajta tevékenységet,- hogy kimarad valamiből, mintegy "alábbvaló" lenne annál, aki viszont igen.

Annak idején, úgy véltem, hogy ezek a különórák csak a szülők igényeit elégítik ki, hogy a gyerekkel akarják betöltetni azt az űrt, ami azért van bennük, mert ők annak idején ezekből a tevékenységekből kimaradtak vagy pedig szeretnék, ha rájuk is vetülne némi dicsfény a gyerek szereplésekor (ami végső soron nem elítélendő, hiszen ezek a különórák azért valamiféle áldozatot követelnek a szülőktől is).

Fel sem merült bennem, hogy van, amikor a gyerek önként választ, amikor a zsúfolásig teli hetirend az Ő igényei miatt zsúfolt.

Lássunk tehát minket:

Felícia: zongora (ehhez kapcsolódik a szolfézs), énekkar, ritmikus gimnasztika (RG) (ehhez kapcsolódik heti egy balett), karate.

Ricsi: zeneovi, úszás, karate


Karatékák: Ricsi fiam bal szélen

A hűtőszekrényen van egy mágnessel rögzített órarend, mely az egy szem iskolás délelőtti és délutáni és a nagycsoportos óvodás délutáni foglalkozásait hivatott eszemben tartani.
Nem a legjobb elosztásban vannak a foglalkozások, mert van olyan nap, hogy délután kétszer is vissza kell menni (lévén itthon ebédelnek, a legtöbb esetben fél 12-kor végeznek mindketten)

Egy kikötésünk volt a férjemmel: járhatnak erre is, arra is, de ha elkezdik, akkor csinálják komolyan. Azaz ne legyen olyan, hogy ma van kedvem menni, holnap meg nincs...

Álljuk a költségeket, hozzuk-visszük őket, illetve nekem a feladatom, hogy odafigyeljek a felszerelésre, az itthonra feladott gyakorlásra, s arra, hogy jusson mindenre idő (valamiféle időbeosztásra tanítani őket).

A kedv nem mindig egyenletes, téli délutánokon, estéken nehezebben akaródzik elindulni, -bevallom néha nekem is, hisz minden egyes kiindulásnál jön a két Kicsi is. Mondjuk ma már nem olyan bonyolult, mint mikor megszülettek, akkor felöltöztetés után kendőben vittem őket, úgy viszont az óvodás korút nehéz volt az oviban vetkőztetni stb.

Ikrek lévén, egyik az egyik, másik a másik kendőszárban csücsült, amíg bírtam őket súly-ügyileg.
Egy no-name vászonkendőm volt, natúrszínű, semmi extra, de nekem a célnak megfelelt. A Neten viszont mindig megcsodáltam a minőségileg nagyságrendekkel felette járó (rugalmas, ilyen-olyan szövött) kendőket, nem beszélve a különféle mintázatokról. Akkor szentül hittem, hogy majd az ötödiknek veszek egy ilyet...
Virág egy idő után valamiért nem szeretett már kendőzni, így csak Patrikát kötöttem a hátamra.

Mostanra nagyjából egyedül öltöznek a Kicsik is, de az időfogalmuk még természetesen nem a legkifejlettebb (halvány megjegyzés: még az iskolásé sem mindig).
Ami végül is nem tragédia, mert visszagondolok, hogy én annak idején gyomorfájós gyerek voltam, telve szorongással, ők meg a legnagyobb nyugalommal szöszmötölnek még 5 perccel az órakezdés előtt is.
Persze létezik középút, s én azért erre törekednék...

Tehát csodálom őket, hogy kitartóan csinálják ezeket a tevékenységeket, habár néha belemerülünk a hétköznapokba, s nem látjuk az addig megtett utat. Néha nekem is nehéz, hogy nincs egybefüggő időm arra, hogy valamilyen tevékenységbe bele tudjak rendesen merülni, hanem folyton készenlétben állok, s az órát lesem.

Most tavasz elején több vizsga, verseny volt, ami egyfajta mérföldkő volt számukra. Izgultak, persze, de úgy érzem egészséges mértékben, nem éreztem pánikot, vagy nagyfokú szorongást rajtuk.


És hát bevallom, számomra is jó érzés, mikor tapasztalom, hogy van eredménye ezeknek a dolgoknak, van visszajelzés. Látom, hogy csillog a szemük és büszkék arra, hogy most valami jó történt velük, amiért megdolgoztak.

Zenei antitálentum révén ámulva hallgatom a zongoradarabokat, vagy figyelem ahogy a sportban milyen határozottan mozognak.

A legnagyobb meglepetés az volt, amikor Felícia a ritmikus gimnasztika versenye után hozzám törleszkedett és azt mondta:

-Anya, Te is nyertél.
-Én, mit?
-Hát a versenyen. Te hordasz mindig az órákra, így olyan mintha Te is benne lennél.


6 megjegyzés:

napmátka írta...

Biztosan nehéz lehet, mert én is úgy gondolom, ha gyerekem lesz, nem akarom mindenféle különórákra hordani, hogy minél okosabb-ügyesebb, a társai közül kitűnőbb legyen. Ugyanakkor szeretném, ha sok mindent kipróbálhatna, megismerhetne, hiszen csak úgy tudja eldönteni, mihez van igazán kedve-türelme-tehetsége. Szóval nehéz kérdés. Van középút? Ezt Te jobban tudod. Mindenesetre engem lenyűgöz, ahogy a sokgyermekes anyukák "bevállalják" ezt a dolgot, a sok hercehurcát, az örökös rohangálást, időhiányt. Le a kalappal! Én a magamét már le is vettem Előtted...
...és jó, hogy kicsit többet láthattunk, olvashattunk a gyerekeidről! Így személyesebb.

Renata írta...

Mi is ilyesmiért tesszük lehetővé ezeket, hogy többféle területet kipróbálhassanak. Meg ha nagyobbak lesznek, akkor legyenek lehetséges hobbijaik, amikben örömüket lelik.
Sokszor felnőtteken is látom, hogy nem tud hova lenni, mert nincsen olyasmi tevékenység számára, amit szívesen csinál, így vagy másokon lóg, vagy eszik vagy tv-zik.
És köszönöm a dicsérő szavakat, időnként elveszek, mert a részleteket látom.

Hanczur írta...

A festőnek a részletek a fontosak, a műgyűjtőnek az összkép.
:-)

Renata írta...

Kössz, Hanczur!

nana írta...

felícia nagyon érett személyiség. mondjuk ez a találkozón is látszott rajta.. :)
büszke lehetsz rájuk!

Renata írta...

Köszi, Nana!
Igen, komolyabb kicsit az átlagnál, sokat olvas. Az én régi könyveimet: Pöttyös, Delfin veszi most sorra.