Gyakorlatilag én vagyok a fix, mármint olyan szempontból, hogy mivel nincsenek elérhető közelségben rokonaink, így én tartok észben mindent, s az időmet a család kötelező dolgaihoz igazítom. Ezzel nincs is semmi baj, mert nem teherként élem ezt meg, hanem örömmel teszem, ez a feladatom és nekünk így jó.
Az utóbbi időben viszont kicsit elcsúszott valami. Mivel mindig előbbre soroltam azokat a kötelező dolgokat az időmben/életemben, amik úgy éreztem nem várhatnak, így a magam dolgai kicsit háttérbe szorultak. Ezt láttam és tudtam is, de nem akartam jelentőséget tulajdonítani neki, úgy gondoltam átmeneti dolog, s majd sor kerül rájuk is. Önzésnek éreztem volna ezeket még belepasszírozni a napba, vagyis más helyett ezekre időt fordítani.
(A blogolást és egyebeket reggel szoktam intézni, korán kelek (fél 5), s ilyenkor van ½-1 órám, míg az egyik Kicsi fel nem ébred, mert aztán fél kézzel nemigen lehet már írogatni.)
De aztán nem került sor ezekre a saját, egyébként nem eget rengető nagy dolgokra (olvasás egyebek), olyan „elmenős” programon például , -ahova csak magam miatt mennék- már évek óta nem voltam.
Aztán jött egy érzékeny időszak, decemberben töltöttem a 35. évemet, én meg év-parázós vagyok (a 30-ikat is nehezen viseltem), így sikerült teljesen kibillenteni magamat.
Számot vetettem ugyanis , hogy hol vagyok, milyen a helyzetem, hova jutottam?
Mivel a világ mai szemével nézve a nagy semmin kívül nem láttam mást, csak olyan feladatok tömkelegét, amikért nem jár ellenszolgáltatás (értsd: fizetés), ezért megállapítottam, hogy ezzel a semmivel telnek a napjaim…holott reggeltől-estélig ki vannak töltve.
Mert az, hogy felásom a kertet, vagy bevetem, vagy leszedem a zöldbabot, ez pénzben kifejezve vajon mennyit ér? És az, hogy nem fizetek be a menzára, hanem délelőttönként gyorsan összedobok egy ebédet, hogy 11-kor indulhassunk is a Nagyokért?
Ezek nem mérhetők le pénzben kifejezve, több szempontból sem. Talán ha eladnám a babot, akkor lenne valami (pénzbeli) értéke.
Aztán napok-hetek teltek el, s én egyre jobban belemélyedtem ebbe a gondolatmenetbe.
Amiből végül a férjem zökkentett ki néhány kérdésével:
-Ezek szerint számodra csak a pénz az érték, vagyis a dolgok pénzbeli értéke számít?
Értetlenül néztem rá, hiszen tudja, hogy én mit tartok igazán fontosnak, mindig eszmei értéket keresek mindenben.
Aztán rájöttem, hogy én most a mások gondolkodásmódjával gondolkodom a magam helyzetéről.
A világban ugyanis leginkább úgy mérhető le egy adott munka, hogy azért mennyit fizetnek. Az értéke ebben fejeződik ki.
Meg nem számít bele az a plusz, amitől kicsit más lesz az adott dolog. Vannak, akik számára édes mindegy, hogy milyen étel, ki főzte, csak ne maradjon éhes; a zöldség esetében is totál mindegy, hogy én cirógattam-e vagy előcsomagolt, fóliázott, „lusta asszony” zöldsége…
A másik gondolkodásbeli különbség az, hogy ezt a pénzt ki mire kívánja fordítani.
Azért nem értjük sokszor egymást és beszélünk el egymás mellett egy olyan valakivel, aki más értékrendet követ és ráadásul elképzelni sem tudja, hogy az én szükségleteim ne egyezzenek meg az övéivel. Van akinek alap: a nyaralás, síelés, havonta 1 vagy többszöri fodrász, műkörmös, szolárium stb.
Nekem alap az, hogy: el tudjak menni a gyermekeim szerepléseire, fellépéseire, saját készítésű ételt adjak nekik, tudják, hogy otthon várja őket valaki, aztán a magam számára pedig alap: a rendszeres testmozgás (torna, jóga), az egészséges ételek, a könyv, az Internet.
Visszakanyarodva: tehát ha én is ezzel a szemmel vizsgálom magamat és az életemet, akkor valóban nem látok benne olyan értéket, ami manapság jelentőséggel bírhat.
Ebből következőleg: nekem, értéket nem teremtő egyénnek, ne is legyenek igényeim, illetve jogaim, még ezen felül, akár hobbira, akár másra.
Valami ilyesmi gondolatmenetbe gabalyodtam én bele az utóbbi időben.
Persze örökös elemzőként, próbáltam valahova kilyukadni, de azt a néhány lépést, ami nagyobb rálátást enged a helyzetre, nem bírtam megtenni.
Hiába tudom régóta, hogyha: anyuka békés és kiegyensúlyozott, akkor a gyerek(ek) is jobban azok. Így kétszeresen jót tesz azzal, ha kicsit „önző” és kedvez magának, mert akkor többet tud adni, ez egyfajta "megtérülő befektetés".
Úgyhogy most az ünnepek között-után kicsit lazítottam, s megnéztem egy-két általam kedvelt filmet, forgatást, meg olvastam, zenét is hallgattam.
Feltöltöttem kicsit az "eszmei bankszámlámat"; remélem kamatozni fog.
3 megjegyzés:
Nagyon igazat adok neked, én igaz csak 2*2 évet töltöttem itthon a gyermekeimmel, és az volt sokszor sok felölről a duma hogy, óóó te otthon vagy, neked könnyű!És igen a munkámat nem tudtam semmiféle ellenértékkel bizonyítani,de mindig felháborodtam ezen.Ja és arra hogy én nem járok sehová külön ami az én szórakoztatásomat/szépítészeti lehetősgeimre vonatkozna, az volt a válasz, hogy:Hát ez tőlem függ...ami szintén tényleg egy értékrendet képvisel.Mi ay ami fontos számodra.Na hosszú lettem és nem tudom mennyire érthető. ...
Ja a reggeli fél öt órás kelés azért kemén lehet.
Szia Reni!
Először is Isten éltessen!
Másodszor: nem számít, hány éves vagy. Nem számít, hogy a külvilág mit tart értéknek. Csak az számít, hogy Te jól érezd magad! Ha Te jól vagy, akkor a családod is jól lesz.
Elnézem sokszor a fiatalabb generáció tagjait. Smink, frizura, utolsó divat szerinti cuccok... És hajszolják az igaz szerelmet, nem találnak társat, magányosak. Nem értik, hogy magukban kell békét találni, nem a többségnek megfelelni. Nem azonosak önmagukkal, csak a külvilág bábjai.
Amikor hozzád jövök olvasni akkor pedig egy harmonikus embert látok. Gratulálok Neked ehhez!
Nagy bátorság kell szembe menni a tömeggel, de megéri!
Ottis!
Én sem mindig bírok felkelni, a téli időszak alvósabb.
Citromfű!
Köszönöm! Szerintem is a belső béke megteremtése a legfontosabb, meg hogy meggyőződésünk szerint cselekedjünk. Ne másolni akarjunk valamilyen irányzatot, hanem saját helyzetünk és lehetőségeink szerint tegyük meg azt, amit mi magunk számára követendőnek tartunk.
Ehhez viszont elsődlegesen önbizalom kell, hit önmagunkban. Nekem ezért keményen meg kell dolgoznom.
Megjegyzés küldése