Különórák

Bevallom, még úgy 10 évvel ezelőtt is fogtam a fejem, mikor szülőktől azt hallottam ecsetelni, hogy csemetéik ilyen meg olyan különórákra járnak, hogy hol milyen versenyeken vesznek részt, mindezt kimerítő részletességgel, a hallgatóságtól elismerő bólogatásokat várva.

Ma sem gondolom, hogy az emberek közötti beszélgetés nagy százaléka arról kell, hogy szóljon, hogy kinek a gyereke mit csinál, azt meg végképp sportszerűtlennek érzem, ha éreztetik a másikkal, -ha az nem űz ilyesfajta tevékenységet,- hogy kimarad valamiből, mintegy "alábbvaló" lenne annál, aki viszont igen.

Annak idején, úgy véltem, hogy ezek a különórák csak a szülők igényeit elégítik ki, hogy a gyerekkel akarják betöltetni azt az űrt, ami azért van bennük, mert ők annak idején ezekből a tevékenységekből kimaradtak vagy pedig szeretnék, ha rájuk is vetülne némi dicsfény a gyerek szereplésekor (ami végső soron nem elítélendő, hiszen ezek a különórák azért valamiféle áldozatot követelnek a szülőktől is).

Fel sem merült bennem, hogy van, amikor a gyerek önként választ, amikor a zsúfolásig teli hetirend az Ő igényei miatt zsúfolt.

Lássunk tehát minket:

Felícia: zongora (ehhez kapcsolódik a szolfézs), énekkar, ritmikus gimnasztika (RG) (ehhez kapcsolódik heti egy balett), karate.

Ricsi: zeneovi, úszás, karate

Karatékák: Ricsi fiam bal szélen

A hűtőszekrényen van egy mágnessel rögzített órarend, mely az egy szem iskolás délelőtti és délutáni és a nagycsoportos óvodás délutáni foglalkozásait hivatott eszemben tartani.
Nem a legjobb elosztásban vannak a foglalkozások, mert van olyan nap, hogy délután kétszer is vissza kell menni (lévén itthon ebédelnek, a legtöbb esetben fél 12-kor végeznek mindketten)

Egy kikötésünk volt a férjemmel: járhatnak erre is, arra is, de ha elkezdik, akkor csinálják komolyan. Azaz ne legyen olyan, hogy ma van kedvem menni, holnap meg nincs...

Álljuk a költségeket, hozzuk-visszük őket, illetve nekem a feladatom, hogy odafigyeljek a felszerelésre, az itthonra feladott gyakorlásra, s arra, hogy jusson mindenre idő (valamiféle időbeosztásra tanítani őket).

A kedv nem mindig egyenletes, téli délutánokon, estéken nehezebben akaródzik elindulni, -bevallom néha nekem is, hisz minden egyes kiindulásnál jön a két Kicsi is. Mondjuk ma már nem olyan bonyolult, mint mikor megszülettek, akkor felöltöztetés után kendőben vittem őket, úgy viszont az óvodás korút nehéz volt az oviban vetkőztetni stb.

Ikrek lévén, egyik az egyik, másik a másik kendőszárban csücsült, amíg bírtam őket súly-ügyileg.
Egy no-name vászonkendőm volt, natúrszínű, semmi extra, de nekem a célnak megfelelt. A Neten viszont mindig megcsodáltam a minőségileg nagyságrendekkel felette járó (rugalmas, ilyen-olyan szövött) kendőket, nem beszélve a különféle mintázatokról. Akkor szentül hittem, hogy majd az ötödiknek veszek egy ilyet...
Virág egy idő után valamiért nem szeretett már kendőzni, így csak Patrikát kötöttem a hátamra.

Mostanra nagyjából egyedül öltöznek a Kicsik is, de az időfogalmuk még természetesen nem a legkifejlettebb (halvány megjegyzés: még az iskolásé sem mindig).
Ami végül is nem tragédia, mert visszagondolok, hogy én annak idején gyomorfájós gyerek voltam, telve szorongással, ők meg a legnagyobb nyugalommal szöszmötölnek még 5 perccel az órakezdés előtt is.
Persze létezik középút, s én azért erre törekednék...

Tehát csodálom őket, hogy kitartóan csinálják ezeket a tevékenységeket, habár néha belemerülünk a hétköznapokba, s nem látjuk az addig megtett utat. Néha nekem is nehéz, hogy nincs egybefüggő időm arra, hogy valamilyen tevékenységbe bele tudjak rendesen merülni, hanem folyton készenlétben állok, s az órát lesem.

Most tavasz elején több vizsga, verseny volt, ami egyfajta mérföldkő volt számukra. Izgultak, persze, de úgy érzem egészséges mértékben, nem éreztem pánikot, vagy nagyfokú szorongást rajtuk.


És hát bevallom, számomra is jó érzés, mikor tapasztalom, hogy van eredménye ezeknek a dolgoknak, van visszajelzés. Látom, hogy csillog a szemük és büszkék arra, hogy most valami jó történt velük, amiért megdolgoztak.

Zenei antitálentum révén ámulva hallgatom a zongoradarabokat, vagy figyelem ahogy a sportban milyen határozottan mozognak.

A legnagyobb meglepetés az volt, amikor Felícia a ritmikus gimnasztika versenye után hozzám törleszkedett és azt mondta:

-Anya, Te is nyertél.
-Én, mit?
-Hát a versenyen. Te hordasz mindig az órákra, így olyan mintha Te is benne lennél.

Tavasz

Kétségkívül tavaszodik, melegszik az idő. De a ház levegőjében még eddig a télies légkört éreztem, habár az ablakpucolás, függönymosás,- és vasalás már megtörtént, ma pedig a spejz-takarítás volt soron.

A Kicsik igazán csak úgy érzik jól magukat, ha folyton legfeljebb lépésnyi távolságra vannak tőlem. Hihetetlen gyorsasággal szétkapják a helyiségeket, a játszós szobából szétterítik a játékokat, minden helyiségbe jut belőle. Szatyrokba, táskákba csomagolva a legmeglepőbb holmik. Néha a konyhai eszközöket is a babakonyhában érdemes keresnem. :)
Főznek is, lelkesen. Múltkor a száraztésztából szinte minden szobába jutott, ilyenkor külön előny, hogy padlószőnyegünk van.

Nehéz igazából bármilyen nagyobb munkálatba fogni, mert több más utómunkálatot von maga után. De azért lelkesen mindig belevetem magam, legalább a saját magam megnyugtatására.

A kamrai rendezgetéstől kicsit felfrissült a ház levegője, megszabadítottam néhány elfekvő dologtól, bezsúfolt, „valamire még jó lesz” potyautastól. A többi helyiségre is ráférne egy kis szelekció, de ne legyek telhetetlen.
Az étkezőbe tavaszias terítő került, az ablakban, a cserepekbe ültetett tulipánok egy része már elhervadt, más (nagyobb) része nem akaródzik nyílni..
Kint a kertben pedig ilyen csodák vannak:

Máris jobb a hangulatom.

A tavaszi kerti munkálatoktól kicsit tartok, mert a Kicsik kint is ugyanígy, leginkább testközelben érzik jól magukat. Valamiért félnek…. A szomszéd kéményből kiáramló füsttől nagyon. Pánikszerűen kérik, hogy menjünk be, vagy vegyem fel őket.
A kert még ásás előtti állapotban van.

Jelen lenni: itt vagy?

-Itt vagy?
-Persze…
Jobb kezem az egeret görgeti, bal kezem mellett a csésze. Kicsit kesernyés, érezhető cikória-túltengés. De nem gond, mert a tejszín megselymesíti.
…Miért, hol lennék?
-Csak mert szóltam az előbb.
-Bocs, nem figyeltem…

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

Már megint csak lerúgta a lábáról, ki sem kötötte. Ráadásul lejött a fűzőről az a viaszos izé. És pont ebben a méretben nem lehet kapni, csak fehér színű fűzőt. De mégsem tehetek fehéret a fekete cipőbe?! A talpa is levált, hiába no….fiú.

-Akkor elviszel?
-Hova is?
-Anya, te nem figyelsz…

-De figyelek, csak… Kisfiam! A sálad már az oviban sem volt meg?
Mit is mondtál, hova vigyelek el?

-Hát, a Tropicariumba!
No persze…Pest… cirka 150 km, csak az odaút.

-Tudod mit? Vasárnap elmegyünk a Bábszínházba, úgyis régen voltunk.
-Mi lesz?
-Mese egy irigy kismalacról. Még nem láttuk.
Nyáron meg majd elmegyünk a Tropicariumba, ha sikerül.

-….
Képzeld, Anya, az oviban sok gyerek nem is volt még sohasem a Bábszínházban, pedig ehhez nem kell sokat utazni. És múltkor, mikor bevittem a Mazsola-színházat, amit csináltam, hogy elbábozzam nekik, kiderült, hogy nem is ismerik a Mazsolát. Nem érdekelte őket, nem is figyeltek….
Akkor mikor megyünk a malacosra?

-Hétvégén.
-És akkor az öledben ülhetek?
-Persze…

Itt vagy? Figyelsz?

Vajon figyelmünk hány százalékát köti le az a dolog, amivel adott időnket töltjük?
Mennyi részét a futószalag mellett dolgozóénak, a portásénak, a bérszámfejtőjének és mennyit a sebészorvosénak? Egy milliméter az sok vagy kevés? Egy pillantásnyi figyelem-lazulás az számít vagy sem?
Tény, hogy a koncentrált figyelem több erőt vesz igénybe, az intenzív szellemi erőfeszítéstől hamarabb elfáradunk,ki/lemerülünk.

És mi van „magán”-ban? A hétköznapi cselekedeteink vagy társas kapcsolataink megélése során vajon figyelmünk hány százalékát szenteljük az adott dolognak vagy a másik embernek?
Mennyit nem sajnálunk tőle, mennyit áldozunk rá? Patikamérlegre tesszük vagy spontán adjuk?
Ha keveset mérünk, akkor inkább csak a fizikai testünk van jelen, de valójában mi máshol járunk.

Miért?
1. Nem tartjuk érdemesnek a teljes jelenlétet (hátunk közepére kívánt emberek, helyzetek)
2. Valami más sokkal erősebben foglalkoztat (egy másik dolog vagy személy, probléma)
3. Koncentrációzavarban szenvedünk

Így tudjuk a legkönnyebben átvészelni a nemszeretem helyzeteket, embereket. Ha nem vagyunk ott.

Jó ez? Lehet akár jó is.

Viszont ha a lehető legtöbbször vagyunk jelen, ha megéljük az eseményeket, az adott pillanatot, akkor nagyobb esélyünk van a tudatos életre. Tudatosan jelen lenni annyit jelent, hogy érzékelem, felismerem, vagyis tudatosítom az adott helyzet számomra hordozott jelentését, s leszűröm belőle a tanulságot.

Tudom, hogy mit élek meg.

És Te? Itt vagy?

Mi újság?

Sokszor kérdezik ezt az emberek egymástól. De vajh, mi a mögöttes jelentése?

1. Ha csak pusztán jelentés nélküli udvariassági formula, -nagyon gyakran rövidítve használják, vagyis: mizújs?- akkor erre egy válasz lehetséges: kössz, jól. És te?

-Én is. Nincs semmi különös - jön a válasz.

És ebben ki is merült a társalgás.

Ha erre a nulla mögöttes jelentéstartalmúra valaki levegőt vesz és pár mondatban vázolni szeretné életét, rendszerint értetlen arccal találja szemben magát: mégis kit érdekel, te szerencsétlen? - olvasható ki a pillantásból.

A franciák kérdezik egymástól: ça va? (minden oké? jól vagy?)
A válasz szinte mindig: ça va, kötelező jelleggel.
A ça va pas ugyanis nem illendő, erre értetlenül néznének, vagy nagyon bizalmas kapcsolatot feltételez, olyas valaki kérdezőt, akinek elsírhatjuk a "nem jól vagyok"-unkat.




2. A Mi újság-os kérdező másik típusa valami nagy dolgot szeretne hallani, vagy azért kérdez, hogy viszont kérdezzék tőle és ő elmesélhesse, hogy:
-Van ám újság! A gyerek bejutott az egyetemre, neki volt majdnem a legtöbb pontszáma.
Vagy: befizettünk egy új kocsira, vagy: épp most jöttünk haza a nyaralásból.

Szóval van újság.

Gyerektől is gyakran kérdezik, mi újság az óvodában/iskolában? Azt, hogy mi újság van VELED, viszont soha nem kérdezik, mert az nem számít. Csak a külső történések, hogy hány ötöst, vagy dicséretet kapott, hány verset tanult az óvodában, hány foga van, hány szót tud. Mert ez valami.

Pillanatképek:

Gyerek: Festettem egy képet.
Felnőtt: És, kiállították?
Szülő (vagyis én): Nem, nem állították ki, „csak” itthon festett, a maga örömére.

.....


Gyerek: (magától elmond egy verset)
Felnőtt: Ugye az óvodában tanultad?
Én: Nem, nem az óvodában tanulta, ezt kivételesen tőlem hallotta...
Felnőtt: Na jól van, megnyugodtam, nincs lemaradva a többi gyerekhez képest, már attól féltem, hogy otthon nem tanul semmit.

.......

Felnőtt: Hallom voltál versenyen.
Gyerek: Igen.
Felnőtt: És hányadik lettél?
Gyerek: ….
Felnőtt: Nem baj, majd legközelebb nyerni fogsz!

(Na ha eddig nem volt összetörve, ETTŐL garantáltan össze fog. Ha eddig nem érezte vesztesnek magát, mostantól kezdve annak fogja.)

3. Ha esetleg azt mondom a Mi újság-ra, hogy újság az nincs, de új-ság az van, azaz újdonság a hétköznapokban, élmények, mert pl. bensőséges napokat éltünk meg, a kinti hidegre fittyet hányva melegen duruzsoló teáskanna mellett kifliket hajlítgattunk, elolvastuk ismét Pettson és Finduszt, akkor vagy szánakozó mosoly a felelet vagy felsóhajt a kérdező:
De jó! Nektek még erre is van időtök!


És Te?
Minek örültél ma? Mit olvasol? Milyen gondolatok foglalkoztatnak?

Mi újság VELED? Mesélj! Mert engem érdekel!

Saját szükségletek: ego, önzés vagy megtérülő befektetés?

Az iskolában és az óvodában is téli szünet van és a férjem is pár napig itthon van (habár itthon is dolgozik), ami nagyon-nagyon ritka, mert nem szokott (nem tud) huzamosabb időre szabadságra jönni. Nyaranta is inkább egy-egy napos kirándulásokra megyünk, nyaralásokra pedig (részben ezért is) nem tudunk.

Gyakorlatilag én vagyok a fix, mármint olyan szempontból, hogy mivel nincsenek elérhető közelségben rokonaink, így én tartok észben mindent, s az időmet a család kötelező dolgaihoz igazítom. Ezzel nincs is semmi baj, mert nem teherként élem ezt meg, hanem örömmel teszem, ez a feladatom és nekünk így jó.

Az utóbbi időben viszont kicsit elcsúszott valami. Mivel mindig előbbre soroltam azokat a kötelező dolgokat az időmben/életemben, amik úgy éreztem nem várhatnak, így a magam dolgai kicsit háttérbe szorultak. Ezt láttam és tudtam is, de nem akartam jelentőséget tulajdonítani neki, úgy gondoltam átmeneti dolog, s majd sor kerül rájuk is. Önzésnek éreztem volna ezeket még belepasszírozni a napba, vagyis más helyett ezekre időt fordítani.

(A blogolást és egyebeket reggel szoktam intézni, korán kelek (fél 5), s ilyenkor van ½-1 órám, míg az egyik Kicsi fel nem ébred, mert aztán fél kézzel nemigen lehet már írogatni.)

De aztán nem került sor ezekre a saját, egyébként nem eget rengető nagy dolgokra (olvasás egyebek), olyan „elmenős” programon például , -ahova csak magam miatt mennék- már évek óta nem voltam.

Aztán jött egy érzékeny időszak, decemberben töltöttem a 35. évemet, én meg év-parázós vagyok (a 30-ikat is nehezen viseltem), így sikerült teljesen kibillenteni magamat.

Számot vetettem ugyanis , hogy hol vagyok, milyen a helyzetem, hova jutottam?
Mivel a világ mai szemével nézve a nagy semmin kívül nem láttam mást, csak olyan feladatok tömkelegét, amikért nem jár ellenszolgáltatás (értsd: fizetés), ezért megállapítottam, hogy ezzel a semmivel telnek a napjaim…holott reggeltől-estélig ki vannak töltve.

Mert az, hogy felásom a kertet, vagy bevetem, vagy leszedem a zöldbabot, ez pénzben kifejezve vajon mennyit ér? És az, hogy nem fizetek be a menzára, hanem délelőttönként gyorsan összedobok egy ebédet, hogy 11-kor indulhassunk is a Nagyokért?
Ezek nem mérhetők le pénzben kifejezve, több szempontból sem. Talán ha eladnám a babot, akkor lenne valami (pénzbeli) értéke.

Aztán napok-hetek teltek el, s én egyre jobban belemélyedtem ebbe a gondolatmenetbe.

Amiből végül a férjem zökkentett ki néhány kérdésével:

-Ezek szerint számodra csak a pénz az érték, vagyis a dolgok pénzbeli értéke számít?

Értetlenül néztem rá, hiszen tudja, hogy én mit tartok igazán fontosnak, mindig eszmei értéket keresek mindenben.

Aztán rájöttem, hogy én most a mások gondolkodásmódjával gondolkodom a magam helyzetéről.

A világban ugyanis leginkább úgy mérhető le egy adott munka, hogy azért mennyit fizetnek. Az értéke ebben fejeződik ki.

Meg nem számít bele az a plusz, amitől kicsit más lesz az adott dolog. Vannak, akik számára édes mindegy, hogy milyen étel, ki főzte, csak ne maradjon éhes; a zöldség esetében is totál mindegy, hogy én cirógattam-e vagy előcsomagolt, fóliázott, „lusta asszony” zöldsége…

A másik gondolkodásbeli különbség az, hogy ezt a pénzt ki mire kívánja fordítani.

Azért nem értjük sokszor egymást és beszélünk el egymás mellett egy olyan valakivel, aki más értékrendet követ és ráadásul elképzelni sem tudja, hogy az én szükségleteim ne egyezzenek meg az övéivel. Van akinek alap: a nyaralás, síelés, havonta 1 vagy többszöri fodrász, műkörmös, szolárium stb.
Nekem alap az, hogy: el tudjak menni a gyermekeim szerepléseire, fellépéseire, saját készítésű ételt adjak nekik, tudják, hogy otthon várja őket valaki, aztán a magam számára pedig alap: a rendszeres testmozgás (torna, jóga), az egészséges ételek, a könyv, az Internet.




Visszakanyarodva: tehát ha én is ezzel a szemmel vizsgálom magamat és az életemet, akkor valóban nem látok benne olyan értéket, ami manapság jelentőséggel bírhat.

Ebből következőleg: nekem, értéket nem teremtő egyénnek, ne is legyenek igényeim, illetve jogaim, még ezen felül, akár hobbira, akár másra.

Valami ilyesmi gondolatmenetbe gabalyodtam én bele az utóbbi időben.
Persze örökös elemzőként, próbáltam valahova kilyukadni, de azt a néhány lépést, ami nagyobb rálátást enged a helyzetre, nem bírtam megtenni.

Hiába tudom régóta, hogyha: anyuka békés és kiegyensúlyozott, akkor a gyerek(ek) is jobban azok. Így kétszeresen jót tesz azzal, ha kicsit „önző” és kedvez magának, mert akkor többet tud adni, ez egyfajta "megtérülő befektetés".

Úgyhogy most az ünnepek között-után kicsit lazítottam, s megnéztem egy-két általam kedvelt filmet, forgatást, meg olvastam, zenét is hallgattam.
Feltöltöttem kicsit az "eszmei bankszámlámat"; remélem kamatozni fog.

Mézes-sütés

Karácsony előtt két nappal elkészültek a mézeskalács-figurák. A recept itt olvasható.
A klasszikus formákon túl: harang, fenyőfa, csillag, hold stb. Ricsi dínókat készített, Felícia őzikét, Virág pedig "kutyuskát", ehhez persze Patrika is gyorsan becsatlakozott, így két agár-szerű kutya is készült.





Kicsit szűkösen, de azért elfértünk az asztalnál. Szigorúan mindenkinek meg volt a maga kicsi illetve nagyobb gyúródeszkája és sodrófája.

A díszítéshez magvakat: dió, mogyoró, illetve mazsolát használtunk. Másnap Felícia készíttetett cukormázat, amihez nem tojásfehérjét vettem alapul, hanem porcukrot, citromlevet és keményítőt.
Kisülés után a mézes rögtön puha lett és szerencsére az is maradt…

Miért vagyok otthon?

Szinte mindenki megkérdezi, hogy miért nem járnak még óvodába a Kicsik, s én miért nem megyek még mindig "vissza" dolgozni?

A Nagyok a helybéli iskolába illetve óvodába járnak, a Kicsik pedig még itthon vannak velem.
A két nagyobbik 2,5 illetve 3 éves korában kezdte az óvodát, amit szeretnek, jó közösségbe és (óvoda)pedagógusokhoz tartoznak, úgy érzem viszonylag kiegyensúlyozottak, s én is nyugodt lélekkel engedem reggel útjukra őket.

A Kicsik esetében viszont mégis úgy döntöttünk, hogy még egy darabig (nagyjából 4-4,5 éves korukig) várunk ezzel, mert:

1. tejallergiásak, s ezért tejmentes diétát folytatnak
2. ikrek, eleve ketten vannak, s nem egyedül, így van társuk a játékban
3. évvesztesek , s amúgy is 4 évig járnának oviba
4. utoljára hagyom azt, ami egyébként a legtöbbet nyom a latban,
hogy: mert én belül úgy érzem, hogy ez így jó nekünk.


Még szeretném, ha kitolódna az az idő, amit együtt töltünk és olyasmikre is jutna lehetőség, amire egyébként nem lenne, vagy amire hétvégén nem lenne mód.

Vagyis: most szót engedtem annak a belső hangnak, ami halványan, de egyre erősödően ezt súgja, s megerősít ebben.




Persze sokan bólogatnak, hogy: azért, mert "megtehetem"…


Megtehetem igen, mert meg szeretném tenni.

Nem azért, mert akkora anyagi javakkal bírok, meg hogy mert nem érint a gazdasági és egyéb válság…
Kétségkívül az lenne a kézenfekvő, ha én is az általános mintát követném, amit a világ megszokott „rendje” sugall, de ha belegondolunk és alaposabban megvizsgáljuk, talán mégsem teljesen logikus az, mert:

Ha osztok-szorzok-összeadok, akkor arra jutok, hogy mivel így sok mindent nem kell kívülről behozni, mert pl. az étel itthon készül, a javarészt kertben megtermelt terményekből, vagy a valahol megvásárolt, de a lehető legkevésbé feldolgozott alapanyagokból (gabona), valamint, amit tudok, azt elkészítem itthon, ezért így ez költségtakarékosabb út (persze munka az nagyságrenddel több van vele).
És hát más területekre vetítve is érvényes ez a megtakarítás.
Összességében véve azt szoktam mondani, hogy: nem szeretnék azért „kintre” elmenni pénzt keresni, hogy azt a pénzt odafizessem másnak (benzinre, boltosnak, szépségápolási egységeknek stb.).
Nekünk jelenleg így egyszerűbb.
Ezenkívül tudok a gyerekekkel foglalkozni, figyelemmel kísérni az életüket és például nyelvet is tanulunk itthon.
Persze ez csak néhány gondolat, ennél jóval árnyaltabb a kép: előnyökkel és hátrányokkal.
Mindezt végzem jól—rosszul, a magam hibáival együtt.
Majd 20 év múlva nagyobb rálátásom lesz erre, s akkor majd levonom a konklúziót.